Minden utazásnak van egy legjobban várt pontja. Japán és Korea nem könnyítetette meg ennek kiválasztását, mert minden újabb állomás az éppen legjobban várt helyszín volt szinte végig, de valahogy már otthonról nézve is kiemelkedett a többi közül egy helyszín: Jakusima. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy a tengertől szinte hermetikusan el voltunk zárva valami ördögi összeesküvés eredményeképpen egészen Mijadzsimáig, így Kagosimában már mint kisgyerek a karácsonyt vártuk a közelgő hajóutat a már majdnem trópusi szigetre. Ami egyébként 4 órán át tart irányonként, napi egy járattal és egy kevésbé korrekt fapados repjegy árába kerül.
Aztán elérkezett a várva várt pillanat, és egy szikrázó napsütésben fürdő hajnalon felszálltunk a pár nappal korábbról már ismert komp fedélzetére, hogy istenhozzádot mondjunk kedvenc vulkánunknak és az előtte tanyázó romboló (?) hajónak, hogy mintegy 80 km hajózás után megérkezzünk expedíciónk legdélebbi pontjára.
Érdekes adalék, hogy bár ezt a helyszínt már nagyon vártam, sőt valószínűleg vártuk mindketten, az valahogy nem tűnt fel, hogy csupán egy éjszakát terveztünk itt tölteni. Jakusimáról azt kell tudni, hogy amit itt csinálni lehet, az leginkább a hegyekben-erdőkben kóborlás. Az egy mellékes apróság csupán, hogy a komolyabb túrákhoz nem igazán rendelkeztünk megfelelő ruházattal, de ez még nem jelentette azt, hogy feleslegesen mentünk oda, hiszen sok helyre el lehet jutni a mi felszerelésünkben is (értsd: Sibuja kompatibilis outfit). Így viszont megérkeztünk nagyjából délután egy óra körül, hogy 24 órával később ugyanebben az idősávban már el is hagyjuk a szigetet. Jótanács a fotelből térkép mellett tervezőknek: mindenhol minimum 2 éjszakával számoljatok!
Már maga a hajóút is csupa izgalom volt a számomra, mert bár már utaztam párszor ilyen méretű tengeri járművön, de csak nagyon ritkán, így minden pillanata élmény volt. A Kagosima-öböl több 10 km-en keresztül karolja át két oldalról a tengert, így egészen sokáig nem értünk ki a nyílt vízre, de így is nagyszerű volt a látvány, köztük kissebb-nagyobb vulkánokkal mindkét oldalon. Majd a legszebb kékben pompázó hullámokon suhanva haladtunk el a Szata fok mellett, ami Japán 4 nagy szigetének a legdélebbi csücske, és az egyik kedvenc, utazás előtt olvasott könyvem főhőse pedig innen kezdte a teljes országot átszelő gyalogtúráját.
A Szata-fok, Kjúsú és egyben a négy nagy Japán sziget legdélebbi pontja
A napsütéses idő a nyílt vizeken már-már egészen megtévesztő volt, mert olyan széllel akadt dolgunk, amihez minden meleg ruhánkat magunkra kellett venni, ha a fedélzet kevésbé védett helyein akartuk élvezni a friss levegő nyújtotta örömöket, miközben másodpercek alatt égett le az arcunk és a kézfejünk. Én márpedig így tettem szinte az egész utazás alatt, mert valami elképesztő nyugalom szállt meg ahogy a metsző szélben bámulom a néha végtelenbe vesző tengert, nézem a hajótól megriadt repülőhalak vízből való kiugrását, és reménykedem benne, hogy én pillantom meg elsőnek a szigetet (Tomi nyert). Néha amikor már nagyon hideg volt, akkor csak leültem egy lépcső takarásában a fal mellé, és eszegettem a reggeli onigirimet, miközben végtelenítve hallgattam Kodomotól az Orange Ocean című számot. Ez így együtt elég megnyugtató és békés volt, ilyen értelemben az utazás fénypontja, bármilyen rövid ideig tartott is.
Aztán egyszer csak elkezdett felsejleni a távolban nagyon halványan a sziget. Minden bizonnyal ilyesmi élmény lehetett ‘492-ben Salvadort észrevenni annak a nevezetes hajó utasainak. Ekkor még jó másfél órányira voltunk a kikötéstől, és csigalassúsággal vált egyre nagyobbá és láthatóbbá a tengerből kiemelkedő hegynyi tömeg. Aztán szépen-lassan a matrózok is elkezdtek visszaszállingózni az orrba, és megkezdték az előkészületeket a kikötésre, ami újabb adag látnivalóval foglalt le minket. Az egész csúcspontja, amit már Kagoshimában is megfigyeltünk, hogy egy sűrített levegős ágyúval kilőnek egy kicsi kötelet, ami aztán az egész kikötési műveletet lehetővé teszi - lásd a mellékelt videón. Az ütött-kopott fedélzeten pedig olajozottan tette a dolgát valószínűleg vagy ezredszerre minden tengerész.
Ennyi izgalom után megéhezik az ember, és még a szállásra bejelentkezéshez is korán volt, így kerestünk egy helyet ahol ehetünk valamit. Sikerült is egy olyan éttermet találni, ahol kiváló helyi halételeket árultak. Itt jutottunk fel az evőpálcikás tudásunk piramisának csúcsára, csimborasszójára: ugyanis egy teljes, egészben sült (repülő)halat kaptunk mindenféle előre bevágás vagy könnyítés nélkül. Nem állítom, hogy hibátlanul mentünk át a vizsgán, de az ebéd után úgy éreztük, hogy most már csak pár órányi pálcikás gyakorlásra vagyunk attól, hogy a legyet is elkapjuk röptében.
A szállásunk az eddigi egyik legpuritánabb hely volt, nagyjából mint Morita mamánál, csak valahogy a kosz elmaradhatott valahol a tengeren. Cserébe pont annyira beszéltek nemjapánul mint Morita mama. A cuccaink gyors ledobálása után el is indultunk felfedezni a szigetet. Azt már említettem, hogy nem készültük túl ezt a hegymászás dolgot, de a helyzetet illusztrálandó itt egy kép arról, hogy hogyan sikerült mégis nekiindulni.
Még korábban találtam pár leírást a szigetről (talán ezt), és az egyik szerint minden komolyabb felszerelés nélkül fel lehet jutni egy nem annyira magasan fekvő, de annál szebb vízesés-rendszerhez gyalog. Elvileg jár busz is, de már nem is emlékszem, hogy nem találtuk meg mikor, vagy talán úgy tűnt már nem is jár, a lényeg, hogy gyalog vágtunk neki a természetfeletti cédrusok megtekintésének.
Amit eddig talán csak egy korábbi postban említettem, azt azért muszáj kiemelni: a sziget atmoszférája egyszerűen leírhatatlanul varázslatos, és aki látta Miyazakitól a Vadon Hercegnője c. remekművet, az félig már járt is itt. Áradoztam már sokat (a japán) ember és természet harmóniájáról (és akkor a bálnavadászat felett most így jótékonyan átsiklunk), de személy szerint ennél jobban sem előtte, sem utána nem járt át ennyire a nagybetűs VADON érzése. Vagy a mágikusságé. Pedig szinte le sem tértünk a műútról. Lehetne még sorolni ezeket az érzéseket, de ide tényleg el kell menni, annyira sűrűn szövi át a levegőt is mindez. És valahogy ez az egész atmoszféra már lent a városkában is jelen van, amikor csak felnézel a hegyekre. Vagy amikor épp kiérsz a település széléről, és az első erős sodrású patakon átívelő hídon csodálod a szarvas szobrokat. Ami valószínűleg mindenhol máshol már-már giccsbe hajlana, de itt szinte elhiszed, hogy pár éve váltak kővé valami mágikus történés következtében. Az ember tényleg elhiszi, hogy ha kicsit megáll és figyel, akkor megpillantja a kodamákat.
Galéria - A túra kezdete
Természetesen a nagy természetjárás előtt betértünk világszerte legkedvencebb helyünkre: a szupermarketbe. A fogyasztói társadalom eme szentélyei mindig kiváló képet adnak az adott országról, és Japánnál kevés “jobban fogyasztható” hely van a világon. Kicsit el is szomorodtunk a világvégi árukészlet gondolatban hazai átlagossal történő összehasonlítása során. Többfajta jégkrém, bento, hülye üdítő és az elmaradhatatlan rántotthús megvásárlása után úgy éreztük már a Csomolungmát is meg tudjuk mászni, akár palack nélkül is, úgyhogy el is indultunk felfelé.
Nagyjából egy óra, még alig emelkedő séta után meg is pihentünk, hogy legalább fejenként egy bentót elfogyasszunk egy az egyszerű túrázóktól kerítéssel elzárt területen, egy mesterséges vízlépcső tetjén. Legkésőbb itt már kezdett leesni, hogy lehet nem volt teljesen körültekintően megtervezve a túra, és mielőtt lemegy a nap, érdemes lenne felérni, amilyen magasra csak lehet. Neki is indultunk, az innentől épp komolyabban emelkedni kezdő útnak, nem sokára konstatálva, hogy volt még egy utolsó busz ám felfelé!
Hamarosan egy kanyar után először tudtunk letekinteni a partra és a tengerre, miközben a másik oldalon még másfél Kékesnyi magasságba kapaszkodtak a látható csúcsok. A nap már egyre alacsonyabb szögből sütött, ami bár gyorsabb mászásra ösztökélt minket, sokkal szebb képeket sikerült lőni. Innentől éreztük egyébként, hogy egyre messzebb kerülünk a civilizációtól, mert egyszer jött szembe velünk egy autó, a már említett buszt leszámítva, és egyre több helyen láttuk útépítés nyomait. De munkások, munkagépek sehol, mintha kihalt volna az emberiség.
Aztán az egyik kanyarban egy kislány kiabált lelkesen, és mire odaértünk kiderült, hogy megálltak a családjával majomlesre. Mi is csatlakoztunkt és megállapítottuk, hogy kíváncsiak is picit, de még nem olyan tolakodó módon, mint a narai vérszavasok , vagy balin élő rokonaik. Mindenesetre sikerült egy rövidke videót készíteni a kapcsolatfelvételi próbálkozásunkról. Itt már olyan magasan voltunk, hogy lefelé egészen szédítőnek hatott egy-egy meredély, a háznyi méretű sziklákkal a vízmosásokban (úgy tűnik Japánban egy vízmosásban vagy háznyi méretű sziklák vannak, vagy semmilyenek).
A vadregényesség reményében egyszer felmásztunk egy olyan fa-tákolmányon, ami szebb napjaiban sem érdemelte volna ki a lépcső elnevezést. Itt találtunk egy elhagyatott utat, ami a semmiből vezetett a semmibe, és mindkét végét benőtte az Őserdő. Így visszatértünk az eredeti útra, mert a térerő egyenesen arányosan fogyott a magsassággal.
Galéria - Jakusima erdő és vízesések
Szembesültünk a ténnyel, hogy ezt bizony elszámoltuk. De azért így is csodálatos élmény volt egy apró szigeten a természet hatalmas erőivel találkozni, miközben mi éreztük igazán aprónak magunkat. Egy kis mini felderítés, egy bentó és a jól megérdemelt még épp hideg Asahi Super Dry elfogyasztása után belekezdtünk minden “hegymászás” legveszélyesebb részébe: az ereszkedésbe. Itt mondjuk a műúton való lefelé sétálás még tök sötétben sem tűnt halálos veszedelemnek, és szerencsénkre telihold-közeli fények is segítettek az utunkon. Azt viszont nem tudtuk teljes bizonyossággal állítani, hogy vajon csak Miyazakinál laktak-e az erdőben vaddisznók (igen). Tavasz lévén a potenciális frissen anyává vált harcias kocák víziója sokat segített a lejutás részidején.
Szerencsére nem történt semmi ilyen incidens, csak a majmok jelezték a sötétben pontosan ugyanolyan hátborzongató módon a közeledésünket egymásnak, mint a már sokat emlegetett animációs filmben. De különösebb gond nélkül leértünk a völgybe, ahol az első Izakajába be is vetettük magunkat, sajgó lábakkal, és annál éhesebben. A nap végére 37 km lett a megtett táv, megérdemeltünk hát még pár Super Dry-t. Nem is volt gondunk az alvással bármilyen hideg is volt a szobában, bár a korai kelés az első kontinentális reggelink miatt utólag nem biztos, hogy indokolt volt. Mindenesetre a kompig még maradt egy majdnem fél munkanapunk, és itt volt az ideje, hogy ledolgozzuk az elmaradt chillezésünket a tengerparton.
Tengerparti chillezés a felhők alatt
Ki is ültünk egy óriások játékszereként szétdobált hullámtörőkkel tarkított partszakaszra, hogy bepótoljuk a tartozásunkat magunk felé. Szerencsére a kodamák kegyesek voltak hozzánk és nem eredt el az eső, amíg tengerre nem szálltunk. Rituálisan elhelyeztük Noémi csan kérésére origami Totoróját, majd iskolás gyerekek vidám “hello Mr” köszöntése közepette elindultunk a hajóhoz. Itt útitársunkul szegődött egy egész csapatnyi gyerek, akik valószínűleg Kagoshimába tartottak a megye 3-as junior untánpótlás focibajnokság aktuális mérkőzésére. Mindenesetre egészen érdekes búcsú-szertartást varázsolt nekik az őket kísérő iskola valószínűleg összes ittmaradó diákja.
Hazafelé mág 4 óra fedélzeten fel-alá rohangálást teljesítettem, másodpercenként rácsodálkozva a tenger ezernyi kékjére az egyre viharosabb időben, A japán légierő kötelékei mögött éppen kitörögető szerényebb méretű vulkánra, és a hajó TV-jén a kilőtt észak-koreai rakétára, ami szerencsére egy másik tengerbe csapódott pár órával korábban. Hiába, a nemzetközi helyzet fokozódott, de ezt majd csak pár nappal később tapasztaltuk meg első kézből. Addig még várt ránk az utolós Sinkanszen utunk és életünk legjobb ramenje Fukuokában.
Olvass el egy korábbi írást is!
Japánból ajánlom:
Vulkánlesen Kagosimában - A Japán Nápoly
Hajrá Ponytok! - Hirosima, a leglazább japán város
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
