Kevés ország gazdag annyira a természet dolgait illetően, mint Grúzia. A tengerparttól a sivatagig, a  fenségesen magas hegységtől a hollywoodi kopárságig van itt minden, néha szinte egymás mellett. Nem véletlenül keltek útra már igen hamar a görögök, hogy felfedezzék, mit rejt ez az ország az aranygyapjún innen és túl. Annyi bizonyos, hogy borral már kínálhatták a megfáradt argonautákat, hiszen az  ottani országimázs központ és a wikipedia szerint is vagy 8000 éve próbálnak valamit kihozni a szüreti bálokból, méghozzá egészen egyedi technikával, földbe ásott óriási agyagkorsókban. A pizzát is sikerült legalább évszázadokkal az olaszok előtt feltalálni a hacsapuri formájában, és a leghíresebb grúz, Joszif is intenzíven innovált, igaz kevesen lettek tőle boldogabbak.

Mikor folytassa az ember a félbehagyott blogolást, ha nem karantén idején? Főleg, ha van egy majdnem egy éve teljesen megírt, de ki nem rakott posztja arról, milyen is az Atlaszban vezetgetni, eljutni a kősivatag peremére, és megismerkedni a beduin építészet remekeivel!

Látszik, hogy itt a vég(e), ha már nem tud az ember ennél frappánsabb címet kitalálni, de elfogytunk mint szívsebész a kardiológiáról. Előző nap még könnyes búcsút vettünk a belvárosoktól, és utolsó komfort nélküli éjszakánkra készültünk szerény uenói szállásunkon, amelyet japános precizitással hagytunk el hajnalban. Előtte még, hogy meglegyen minden élmény, felébredtem egy mikrorengésre, így a vulkán füst mellé megvolt a földrengés is — hála az égnek a szökőárból kimaradtunk. A vég ellenben utolért minket a poggyászok tekintetében, mivel annyi vásárfiát halmoztunk fel az utolsó három napban, hogy egy külön kisbőröndöt is kellett vennünk a sok Kit Katnek, könyvnek, és szárított rákpáncélnak — hiába, tisztességes japán snack nélkül nem mertünk volna hazamenni. A logisztika persze addig nem volt gond, amíg csak hordtuk haza a szállásra a túlsúlyokat, de kisétálni vele a vonathoz, majd átszállni erre-arra már a kevésbé romantikus része volt a japán fogyasztói-kultúra oltárán való áldozásnak.

Elérkeztünk az utolsó nagy felvonáshoz, immár írásban is, hogy egy nagyon hosszú poszttal, és a kedvenc épületemmel a borítón búcsúzzunk a Felkelő Nap országától. Az utolsó etapban a legproblémásabb a szállás volt, sajnos elég későn sikerült foglalni, bízva némi szerencsében, hogy business trippé lehet avanzsálni az út végét, de mégsem így lett. Emiatt viszont irgalmatlan magasba szöktek a szobaárak mindenfelé, így egy kicsit szerényebb körülményekre számíthattunk csak a legvégén (na nem mintha Morita mama a Ritz színvonalán üzemelt volna). A korábbi jó tapasztalatok alapján viszont az igencsak megkedvelt Ueno utcácskáiban vesztünk el ismét, ám ezúttal sajnos új japán sztenderddel ismerkedve meg: a guggolós toilette-tel. Ez az intézmény Szibériától Oszakáig népszerű eleme rengeteg háztartás fürdőjének, és bár sokan állítják, hogy egészségügyi szempontból is ajánlatosabb, mi már csak maradtunk hagyománytisztelők az angolszász módszertan szerint.

Ha Japán szíve Tokió, akkor a lelke minden bizonnyal a Fudzsi hegy. Nem valószínű, hogy akad ennél japánab hely, mert bár Mijadzsima toriija valamennyire felveszi vele a versenyt, de ha kellene választani egy képet ami _Japán_, akkor 10-ből kilencszer valószínűleg a Szent Fudzsi Hegy lábánál elsuhanó Sinkanszen lenne a nyertes. Nekünk, bár több lehetőségünk is adódott, hogy ha ezt a képet meglőni nem is, de átélni sikerülhetett volna, azonban az időjárás egyszer sem volt hozzánk igazán kegyes, hogy azoknál a bizonyos lábaknál valamivel magasabbra láthassunk. Aztán elérkezett a nap, amikor már nem volt menekvés, megpillantottuk a 3500m magas, hóba burkolózó vulkáni kúpot, teljes pompájában. Persze előtte még ki kellett jutni a megapoliszból. Disclaimer: rettentően sok kép jön rosszul fotózott heggyel!

Sose gondoltam volna, hogy a Szöulból Tokióba repülés mindennel együtt egy egész napos program lesz, de Gangnamból kijutni Incseonra majdnem két óra volt, és a Narita — Tokió út is legalább 30–40 perc. Ezúttal kevésbé süppedős szőnyegen érkeztünk, mint amiről korábban áradoztam, ugyanis a derék japánoknál is van ám fapados terminál bár más kérdés, hogy Lisztferihegy sok-sok nem fapados részét cserélnénk vidáman arra, amit itt annak gondoltak. Mindenesetre a határátlépés ismét eltartott vagy egy órán át, és mindennel együtt már jócskán délután volt, mire leszálltunk a metróról. De előtte még valami furcsa nyugalom lett úrrá rajtunk, és biztos vagyok benne, hogy nem csak a fáradtság és egyéb belső rontások utóhatásaként ült ki ránk mindez, hanem megintcsak előjött a japánság: tökéletesen megszervezett-megtervezett vasúton siklunk be hangtalanul a metropoliszba. Meg is jegyeztük, hogy olyan, mintha egy kis külföldözés után végre megint otthon lennénk. Most sikerült a szexibb kinézetű vonattal menni, ami érkezésünk előtt pár hónappal csapott el egy felüljáróról elé ugró öngyilkosjelöltet. Japan is Japan.

Már nagyjából az utazás előtt ilyesmi címeken gondolkodtam, hiszen az egyik legizgalmasabb úticélnak tűnő Panmunjon területén lehetősége van a földi halandónak de facto északi területre lépni, még ha csak egy barakkból is. Aztán persze máshogy alakultak a dolgok, és ez nem történt meg, de azért így is a világ egyik legzártabb diktatúrájának a közvetlen közelében jártam, amihez az érdekes kontrasztot az alig 70 km-re fekvő, 25 milliós csillogó-villogó, high-tech déli metropolisz szolgáltatta.

Bármennyit töketlenkedhetek egy poszt megírásával, a Koreai-Félsziget hálás téma, mert az északi fél mindig tesz róla, hogy aktuális legyen az írás — különösen az most az újabb Kim Dzsong Un — Trump találkozó körüli történelmi pillanatokban. Na de mielőtt minden szem Vietnámra vetülne, nézzük mi is történt még velünk a leglogikusabbnak tartott írásrendszer hazájában!

Dél-Koreába éreztünk, ami a világ egyik legizgalmasabb félszigete a maga bizarr módján. Persze ifjabb Kim  sztahanovistákat megszégyenítő elánnal dolgozik azon, hogy legalább másfél hetente vele foglalkozzon a komplett világsajtó, akárcsak most a vietnami kiruccanás idején. De ezúttal még a nukleáris leszerelésnél is izgalmasabb dolog következik: úti beszámolónk a félszigeten töltött varázslatos napjainkról.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy felültünk Kagoshimában az expedíciónk utolsó Shinkansen útjára. Nehéz volt elszakadni a csodálatos Jakusimától, de várt még ránk sok kaland. Mielőtt azonban elkezdenénk foglalkozni a 2001-es vizes VB helyszínével, muszáj megjegyezni, hogy döbbenetes, sőt felháborító eset tanúi voltunk, ami biztosak vagyunk benne, hogy a 97-es ázsiai gazdasági válság óta a modern Japán történetének legsúlyosabb eseménye volt:

Több mint 30 mp késéssel indult el a vonatunk!4!!4!!!