Tsukiji után Tokió olyan pontjai következnek, amikről kicsit felesleges is bármit írni, mert ahogy a régi közhely tartja, egy kép többet ér ezrenyi szónál. Mi pedig vagy 1000 képpel készültünk, de ez is kevés, hogy visszaadjuk, milyen volt ezekben a szürreális világokban kóborolni, még ha most átrohanni volt is csak időnk rajtuk.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy úgy jutottunk Shibuya közepére, hogy begördült a metró a végállomására amit épp átalakítottak, emiatt egy ideiglenes állomásra érkeztünk: nagyjából 20 méter magasan úgy, hogy alatta-felette-körülötte mindenhol építkezés folyt. Kezdtünk elfogyni azon jelzőket illetően, amivel hitelesen vissza tudnánk adni ezeket a folyamatos léptékváltásokat és a közbán párhuzamosan ránk gyakorolt hatását (#agyleolvadás), de Shibuya valahogy megint csak előcsalta belőlünk a kisgyereket. Minden olyan volt mintha Fritz Lang méltán híres klasszikusa, a Metropolis (vagy még inkább a japán remake) elevenedett volna meg. Ez a város bizony nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is terjeszkedik folyamatosan minden irányba. Shibuya pedig a nagybetűs _japánság_ mekkája minden bizarságával együtt, továbbá a fogyasztói társadalom mennyországa (és egyben gyehennája is).
Shibuya Hikarie
Az épp átalakuló metróvégállomás pl a nemrég felhúzott Shibuya Hikarie épülettel áll összeköttetésben, valami elképesztő sűrű konstellációban - arról nem is beszélve, hogy itthonról nézve mennyire szürreális egy "kerületi kultúrház", ami van vagy 30+ emelet, és ebbe az épületbe fut be a metró, ki tudja hány méter magasan. Na de hagyjuk az építészetet, valószínűleg rajtam kívül kevés embert érdekel, hogy a 2003-ban bezárt Tokyo Bunka Kaikan helyére épült az új 34 emeletes, 2000 fős koncertteremmel ellátott felhőkarcoló, ami hasonlóan fontos kulturális funkciókat kíván ellátni, mint elődje, aminek köszönhetően lett az a kulturális központ és nyüzsgő centrum Shibuya, ami ma.
Eredeti terveink szerint ezt az éjszakát egy Manga Kissában töltöttük volna, de a Morita mamáéknál lakás és az eső kicsit megviselte a cukorból készült gaijin lelkünket, így kerestünk gyorsan egy szállást Air B’n’b-n mielőtt továbbálltunk volna Narába. És ha már kerestünk, ugyan miért ne Shibuya és Shinjuku közelében, ami Tokyo talán két legfontosabb kerülete ugye. Előbbi a híres zebrával és a fogyasztói kultúra legbizarabb oltáraival, minden hülyeséget áruló boltjaival, végtelen nyüzsgésével, utóbbi pedig a felhőkracoló negyedével és a világ legforgalmasabb állomás komplexumával.
Shimokitezawa
Végül Shibuyától helyi szinten nem messze találtunk egy szállást Herónál, Shimokitezawában. Ez csak három megálló a Keio Line-on, de ez a kb 10 perces vonatút olyan mintha a futurisztikus utópiából egy decens japán kisvárosba érkeznénk. A megálló olyan, mintha most esett volna ki valamelyik animéből. Otthonról mindig úgy gondoltuk, hogy egy kicsit biztos túlrajzolják ezeket, de itt rájöttünk, hogy tulajdonképpen csak szolgaian ábrázolnak mindent, ami körülveszi őket. Nem akarunk levonni semmit Miyazaki érdemeiből sem, de egy vizuálisan (és kulturálisan) ilyen szinten gazdag, és zsúfolt valóságnak lássuk be, hogy egyenes következménye ez a fajta képi átirat.
Erkély: pipa
Új szállásunkon volt erkély, amiről csodálatosan rá lehetett látni a vasútra, ami a folyamatos sorompó leeresztéssel és mérsékelten idegesítő szignállal egy darabig jó móka volt, illetve egy olyan “origami” fürdő, ami valami bizarr disztópia megtestesülése lehetett csupán, mert ebbe még egy japán se lenne képes anélkül megfordulni, hogy ne verjen le valamit.
Hachiko - fotó: Tomi
Miután végre egy európai értelemben vett tisztálkodáson is átestünk, visszatértünk csodálatunk helyszínére Shibuyába. Sajnos a két fentebb említett kerületre jutott egy-egy fél napunk, ezért csak rajtuk átrohanni volt időnk, de lehet jobb is volt így, mert lélekben könnyebb volt felkészülni az áprilisi mély-merülésre. Shibuyában található Hatchiko kutya híres szobra. Hachiko azzal érdemelte ki a hírnevét, hogy minden nap az állomáson várta idős gazdáját, Ueno professzort, majd együtt sétáltak haza munka után. Egy nap azonban sajnos a profefsszor agyvérzést kapott és elhunyt előadás közben, így már nem ment haza többet. A kutya viszont a következő majd 10 évben is minden nap tartotta magát a már megszokott napi rutinhoz és elzarándokolt az állomásig, hogy ott várjon gazdájára. Ennek a kitartásnak, és a japán szellem megtestesülésének emléket állítva került a térre a szobor. Mára ebből első számú insta-spot lett, a megfelelő mennyiségű emberrel természetesen. Ugyanitt egy vonatkocsi feszít büszkén Hello Kitty festéssel új funkciójában mint Shibuya Tourist Center. Van is benne egy pecsét ami a kutya kawaii verziójával örvendezteti meg az egyszeri látogatót. Természetesen pecsételtem is egyet az útlevelembe gyorsan, ami aztán Kazahsztánban okozott még kínos pillanatokat a határon, de az egy másik történet.
Gyorsan aláírtunk még egy nukleáris fegyverek elleni petíciót, majd jó touristhoz híven átkeltünk a híres kereszteződést videózva. Magasabbról is akartunk még pár képet amire jó ötletnek tűnt a másik oldalon pompázó Starbucks. Azzal később szembesültünk, hogy sokan vannak ezzel így, ezért egyre magasabbra mentünk az épületben aminek csak az első 8–10 emelete van tele boltokkal. Sajnos minden ami a 2. felett volt ott vagy nem is lehetett kilátni, vagy takarta a ledfal, amin több emeletnyi méretben futottak a reklámok. Végül lefelé sikerült pár felvételt készítnei a Starbucksnál, de igazán csak az kárpótolt minket, hogy pont aznap jelent meg az új Godzilla film japánban és egy mozgó gyíklénnyel tudtunk fotózkodni. Hiába, nem minden nap találkozhat az ember a hőseivel.
Pozzintás Soros Györggyel
Innen belevetettük magunkat a tömegbe és elvesztünk a bevásárló utcákban. A korábbi helyekhez képest elképesztő nyüzsgés volt mindenütt, vizuálisan és hang tekintetében is — emiatt talán tényleg jobb, hogy az innen nézve falusias Uenoval kezdtük az elmerülést a Japán káoszban. Ezt csak fokozta az utcai hangszóróból mindenhonnan szóló, korábban említett gyíkfilm epikus zenéje. Nem kellett sok hozzá, hogy teljesítsük egyik legfontosabb kötelességünk és vegyünk legalább 4 féle Kit Katet, amiból az egyikre azt hittük wasabis, de később kiderült, hogy “sajnos” csak zöld teás. Persze láttunk olyan üzletet is, ahol valószínűleg a japán kínálat nagyrésze kapható az említett wasabistól a Fujis változatig, de meglepő módon ez általában nem jelmező a boltokra.
Kedvenc új folyóiratunk
Aztán nem máshol talátuk magunkat, mint egy igazi Godzilla-festmény kiállításon. Szerencsére nem vettünk egyetlen képet sem, hiszen bajos lenne hetvenszázban cipelni valamit a hátunkon Koreáig meg vissza, ezért inkább rákerestünk a ‘weirdest sex shops in Shibuya’ címszavakra, hiszen küldetésünk van: elég sok barátunk jelentkezett be automatás használt bugyira (spoiler: nem használtak), így gondoltuk teszünk egy próbát. Az internetes keresésnek meg is lett az eredménye , egy pincében egy kellően beteg hely, pontosan ahogy azt képzelnénk Japán & szex és a shop szóösszetétel kiguglizása után. De — akkor még úgy tűnt — szerencsére volt egy olyan pörgetős automata, amiben bugyi is kapható. Nos 500 jenért szereztünk egy fallikus jellegű zselés műpinát, egy csomag óvszert és valami gélt. Majd tombolán ezt is kisorsoljuk.
Jobb is, hogy homályos
Sikerült elzarándokolnunk utána egy olyan részre, ami pár sarkot követően meglepően csendes volt, majd kiderült, hogy ennek annyi az oka, hogy ott található a helyi Love Hotel negyed (lásd Ueno post). Kóboroltunk még egy jó nagyot, talán nem is érdemes részletezni, Shibuyát tényleg látni kell, itt Japán szinten lehet kapni minden szart, és azt a tömény valamit ami itt látható, úgysem tudjuk visszadni, csak mindenféle elcsépelt jelzőkkel. A lényeg, hogy sok világító és zenélő bizbasz van mindenhol, akárcsak a Nyugati aluljáróban karácsony környékén, de mégis jobb a bukéja. Természetesen minden menő, és általunk sem ismert márka kapható, és street art ügyileg is vannak kellemes meglepetések.
Bape Shinzo
Ahogy említettem, vagy ezer képpel készültünk - és bár mindet nem tudjuk ide berakni, de a szokásosnál egyszerűen muszáj többet megosztani, ma valahogy nem megy a szortírozás. Az út végére már sokkal jobb fotókat lőttünk, de itt a sok lúd disznót győz és egyéb dakota közmondásokkal kell egyelőre beérni. De addig is még egy adag Shinjuku:
Viszont még meg akartuk nézni Shinjukut is. Kezdetnek a szokásos apró utcák vártak ránk, majd az egyik játékterem ajtajában találkoztunk Pepperrel, a robottal — aki egyébként lassan minden fontosabb japán üzletben ott lesz vidéki megfigyeléseink szerint. Elvileg nagyon jól tud kommunikálni, figyeli a gesztusokat, reakciókat — de igazán csak japánul, amihez a mi nagyjából 3 aktívan használt szóból álló nyelvtudásunk kevés volt.
Shinjuku egyébként a világ valószínűleg legforgalmasabb megállókomplexuma, a maga napi többmillió utasával. Innen szokták kirakni azokat a videókat, amikkel aztán a világ azonosítja egész Japánt, amikor külön ember tuszkolja be a metróba az utasokat (persze főleg csúcsidőben) Ehhez mérhető a tömeg, és az állomásra épült komplexum, amiről Bede Márton írta nagyjából 10 éve általunk nagyon kedvelt utazós blogján, hogy gyakorlatilag a pályaudvaron le lehet élni egy életet anélkül, hogy az embernek ki kellene jönnie onnan.
Ezt sikerült részben véletlenül letesztelnünk, mert úgy gondoltuk itt az ideje, hogy keressünk egy Burger Kinget, hátha épp kapható valami bizarr helyi szendvics. A Google szerint volt is egy az épületben. De ahhoz már nem nyújtott — legalábbis angol nyelvű segítséget, hogy vajon melyik szinten merre találhatjuk az amerikai gasztronómia helyi kirendeltségét. Ez okoz némi problémát egy Westend alapterületű, de minimum 9 szintes (legalábbis a föld felett) épület esetében. Nem is találtuk meg, mint az várható volt, cserébe összehoztuk utunk addigi egyetlen igazi elveszős-eltévedését. De ezt nem valami közlekedési szituációban sikerült kivitelezni, hanem egy végtelen plázában. Ennek folyományaként sikerült egyetlen képet sem készítenünk az állomásról.
Végül ismét kijutottunk, de már az éhhalál szélén vergődtünk, mert csak a reggeli Ramen volt bennünk. Így keringtünk egy sort még a pályaudvart övező utcákban, és végül rátaláltunk a most már kedvenc helyi gyorsétteremláncunkra a Matsuyára. Itt is egy automatából választom ki, hogy mit ennék, és ezúttal egy tükörtojásos hamburgert sikerült, ami a legjobb burgerek egyike amit valaha ettem — pedig egyébként elég lepattant étteremről beszélünk. A burger attól nagyszerű, hogy nincs hozzá buci, csak rizs ,saláta, meg az elengedhetetlen Miso. A hely pedig tele volt szakadt, bár még józan Sararimenekkel.
A szénhidrátszegény vacsora után úgy döntöttünk még van bennünk annyi erő mára, hogy hazasétáljunk. Ez pár km, de cserébe látunk egy kicsit abból a Tokióból is, ami minket sokkal jobban érdekel, mint a fő turista attrakciók. Többszintes felüljárók, felhőkarcolók, de olyan negyedek is, ahol laknak a helyiek. Így elindultunk a szállás felé, átvágva a helyi Hegyvidéken. Ez nem csak a domborzatból kiindulva tűnt kiváló analógiának, hanem a szinte csak német prémium márkákat felvonultató autóparkból is — már-már Pekingben éreztük magunkat, csak senki nem harákolt és köpködött az utcákon
Végül érkezés után úgy voltunk vele, hogy egy jutalom sör még belefér a szállás 100m-es körzetében, és így kerültünk a helyi jazz-bárba a vasút másik oldalán. A hely egy érdekes kombinációja volt a japán interiornek és a nyugati jazz zenének, ahol természetesen csak mi voltunk gaijinok, de ezen valamennyit javított a tény, hogy összesen ha 8 férőhelyes intézmányről volt szó. Ahol egyébként a Csapos Tulajnő 1, a Csapos Tulajnő 2, és egy náluk fiatalabb, de nálunk határozottan idősebb Nem Csapos De Talán Tulajnő támasztotta a pultot. A rendszer pedig úgy működött, hogy 600 jen asztaldíjat kellett fizetni — de ezért legalább járt egy falatnyi krumplisaláta is. Amiről akkor még nem tudtuk mekkora szó, hiszen Osakában tűnt fel, hogy drágább a krumpli mint a tengeri lények.
Természetesen mi lettünk az attrakció, és elkezdtek velünk kommunikálni, de némileg bonyolította a helyzetet, hogy hárman együtt is csak alapfokú angol szókinccsel rendelkeztek, de ezt a lelkesedés pótolta. Cserébe nagyon megörültek, hogy Magyarországról jövünk — bár valószínűleg minden gaijinnak így örültek volna. Annyi még kiderült, hogy Csapos Tulajnő 2 régen jazz énekesnő volt, de nem került sor privát előadásra. Szépen még elkortyolgattuk az Asahi Super Dry söreinket, majd nyugovóra tértünk, mert másnap várt ránk első Shinkansen utunk!
A korábbi írások:
Tokió elfeledett kerülete: Yanaka
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
