Megmutatjuk milyen a gaijinok istene 外人の神を見せてやるよ

Kjótó

Kalandok a Császárvárosból

2019. január 03. - biac.hu

A legutóbbi írás szép hagyományát folytatva az alábbi tematikus zeneművel javaslom megalapozni a hangulatot az olvasáshoz. 

img_7914.JPG

Filmplakátos éjszakák

A Császárváros története régmúltra tekint vissza. A megerősödő papság ellensúlyozására a 8. század második felében vált fővárossá Kiotó és egészen a Meidzsi restauráció kezdetéig, 1868-ig viselte a megtisztelő címet. A több mint egy évezred alatt számtalan háború és természeti katasztrófa súlytotta, de mindig helyreállították korábbi pompáját és még hozzá is tettek valamicskét minden alkalommal. Így számtalan olyan szakrális és világi épület őrzi ezt a történelmei és építészeti gazdagságot, amelynek a töredékéért is ölre mennének egymással más városok. Ez a kultúrális sűrűség mentette meg a II. Világháború idején Kiotót az atombombától, és választották helyette a két jól ismert ipari(bb) célpontot az Amerikaiak. Nekünk sajnos nem adatott meg, hogy a nagyon hosszú látogatnivaló listát végigjárjuk, illetve egyes részeitől már előre elrettentettek minket egyes cikkek és videók, de így is nagyon tartalmas két napot töltöttünk a városban. 

kyoto_keicar_tomi.jpeg

Kyoto Kei Car Gang - Fotó: Tomi

Tetsuya volt olyan kedves, és kocsival kivitt minket a narai JR állomáshoz, ami viszonylag nagyobb út volt, úgyhogy időben és Jenben is igen jól jártunk házigazdánkkal. Tetsuya egy Nissan Leaf büszke tulajdonosa és mint megtudtuk, az egyik bátyja a Nissannál dolgozik ( a másik meg cukrász, és ezért kaptunk még előző este grátisz sütit), ő pedig egy akkumulátor gyárnál, úgyhogy szépen ki vannak itt építve a kapcsolatok kérem. Mesélt még a kocsikról, rendszámokról, árakról, de majd valószínűleg lesz egy külön Kei Car poszt a jövőben.

img_8999.JPG

A vonat visszavitt minket oda, ahonnan Narába indultunk, keresztül a kedvenc hangzású állomásainkon — Kizo, Mizo, Tamamizo — úgyhogy az ütemes zötykölődéstől már-már egészen egy animében éreztük magunkat. Az állomáson ismét belecsöppentünk a mesterséges madárcsicsergésbe, ami két nap múltával sem lett kevésbé bizarr.

gesa_tomi.jpeg

Kínai fake gésák

selfie_tomi.jpeg

Selfie-check

Kiotó, vagy ahogy kiejtik, Kjótóó (avagy a Fővárosok fővárosa) picit kisebb mint Budapest, de van két metróvonala, amiből az egyik egész közel kanyarodott a ninja szállásunkhoz, mellesleg pont a Császári Palotánál kellett leszállni. Eddig Császári Paloták látogatásának tekintetében igen felemás eredményt tudtunk felmutatni, hisz Pekingben épp félig le volt zárva a szaúdiak miatt, Tokióban pedig későn értünk oda. Az is igaz, hogy már a puszta méretek miatt is szerény késztetést éreztünk bármelyik teljeskörű megtekintésére. Itt viszont még akadt időnk, és nem volt jobb dolgunk mielőtt becsekkolhattunk volna a szállásra, úgyhogy gondoltuk teszünk egy próbát. Meglepő módon ingyenes az egész együttes látogatása (bár Pekingben is csak nagyjából 100 FT-nyi Jüan volt a belépő), és még a poggyászt is le lehetett dobni, szintén térítésmentesen. A pekingihez mérhetően hatalmas a komplexum, de ami egyből látszik, hogy sokkal visszafogottabb, letisztultabb az egész megjelenése. Ezen persze sokat segítenek a fehér falak, de a díszítmények is szerényebbek de a kevesebb valahogy több. Sajnos kínai rokonával ellentétben itt viszont egyetlen épületbe sem lehetett bemenni, és egyelőre még a Ninja kiképzésünksem jutott arra a szintre, hogy belopakodjunk bárhova is, legfeljebb annyira ügyesen mint a Snickers reklámban.

f526ed6f-d371-4e37-9613-b68031e0c94a.JPG

A császárnak jár a Sakura

 

Utána megkerestük a szállásunkat, ami a város — képzelt — hangulatával harmonizálva egy tradícionális japán ház volt. Utólag kiderült itt nem számoltunk ennek midnen következményével, ugyanis a tradícionális japán házban szinte egyáltalán nincs fűtés vagy szigetelés, és falak is csak mutatóba kerültek oda. Esetünkben legalább egy klímával sikerült anakronisztikus elemeket is becsempészni a szobánkba, de ettől még ugyanannyira vissza-betegedett az expedíció egyik tagja, mint ahogy elindult az egész túrára. Persze ebben nagy segítség volt az időjárás is, ami mintha inkább visszafelé tartott volna a télbe.

Rizspapír ablakok, kerti fürdő és a jó öreg WC papucs

Egyébként a tradícionális japán belső tér úgy néz ki, hogy faltól-falig tatami, középen egy asztal és az elhúzható ajtajú szekrényben futonok, ágyneműk, takarók : mindig azt a funkciót látja el a tér, amire épp szükség van az ebédlőtől a nappalin át a hálóig. Ebben egyébként van megfontolásra méltó praktikum és logika, de csak abban az esetben érdemes otthon is meghonosítani, ha mindezt kellő hang- és hőszigeteléssel is párosítjuk. Ugyancsak tradícionális dolog lehet, hogy sok olyan belsőépítészeti elem van egy ilyen házban (pl gerenda) aminek a padlótól mért magassága 170 cm-t nem meghaladó — és ez okozott kompatibilitási problémákat a 187 centimmel. Szerencsére az a púp amit ott szereztem később még felül lett írva (fejelve) egy hirosimaival. A fürdő mint egy régi magyar parasztházban az udvarban volt egy külön épületben, mondanom sem kell a japán tél miatt nem sokat hozzátéve az általános komfortérzetünkhöz, de egyből hihető magyarázattal szolgált a fűthető ülőkék roppant népszerűségére és gyors elterjedésére országszerte. Javasoljuk a fűthető zuhanyszoba hasonló bevezetését is. Mindesetre mini japán-kert legalább járt a szálláshoz, meg persze az elengedhetetlen szoba és WC papucsok. Akit érdekel mindez mozgókép formájában is, az az insta oldalon nézhet erről egy rövid videót.

img_9077.JPG

Külvárosi Sakura

A város általánosságban távol áll attól az eszményképtől, amit otthon vízionáltunk, de hát nem először derült ki, hogy naív gyermekek vagyuk csupán — nem várhatjuk el egy másfél milliós várostól, hogy skanzenként üzemeljen. Egy teljesen átlagos, Budaörsi út jellegű félautópálya mentén (10 perc sétára a palotától) elindultunk várost nézni, és találkoztunk az első tisztességes Szakuránkkal. Ez egy db fát jelentett, de úgy tűnik annyira hiányt szenvedett benne az ország, hogy a város fele ott próbálta a legősibb keleti mesterséget űzni: a szelfi készítést szexi pózokkal. A közelben találkoztunk jó barátunkkal a Matsuya étteremlánccal, ahol romantikus vacsoránk keretében megismerkedtünk a helyi sutyerákokkal, majd egy felesleges séta után a Tax-free boltban, egy kőhajításinyval odébb belefutottunk egy helyi erődítménybe, a Nijo kastélyba. Plusz azokba az építlkezéseken használt korlátboka amit Tokióban reméltünk megpillantani. Szavak helyett beszéljen a (mozgó)kép:

d4a30218-0726-4983-9686-3db7e8646d62.JPG

Nijo kastély (részlet)

img_9098.JPG

Főkapu

Hazafelé a villanyfényes utcákon még elcsíptünk egy iskola udvarán gyakorlatozó (valószínűleg) önkéntes Tűzoltó Birgádot, és voltunk olyan szemfülesek, hogy pár másodpercnyi mozgóképet sikerült rögzíteni a tökéletesen sajátos gyakorlatból:

Másnap valami olyasmival kezdtük, ami méltán szerepelhetne minden “fura-Japán” összeállításban: egy Sintó szentély, ami kifejezetten a sportra fókuszál. Ez leginkább abban nyílvánult meg, hogy milliónyi sporthoz, főleg labdajátékokhoz kapcsolódó tárgy volt felhalmozva a szentélyben mindenfelé. Poszterek a Japán Futball Válogatottról, dedikált mezek, labdák és még ki tudja mi minden.  De ez mind semmi volt ahhoz képest, hogy néhány helybeli épp kedélyesen edzett a későbbi japán-futball mérkőzésre. Van ugyanis egy ősi labdás játékuk — a Kemari — ami jóindulattal focinak nevezhető, hiszen egy bőrlabdát rúgdosnak, vannak benne csapatok és még pontokat is lehet szerezni. Akit érdekel, az a fenti linken kimerítő részletességgel de a forrásból adódóan kellő fenntartással utánaolvashat, de a lustábbaknak itt egy rövidke bemutató videó tőlünk.

Kemari

img_9126.JPG

img_9133.JPG

img_9131.JPG

Itt minden bizonnyal a japán-magyar rokonságnak állítottak emléket

A császári palota közelében még megnéztünk sokat Kiotó (kevésbé) híres szentélyeiből, mint pl a vadkané,  ahol épp egy esküvői szertartás folyt, de a szigorú tekintetek meggyőztek róla, hogy inkább ne fotózzunk. Ezután elérkeztünk a manga múzeumhoz. De olyan lassan sikerült kivitelezni, hogy választnai kellett továbbmenjünk-e néhány kötelező látnivalóhoz, vagy itt üssük-e el az időt. Végül az előbbi mellett döntöttünk — akkor még nem tudva, micsoda pokolba ugrottunk egyből indián-fejest.

Szőke Gábor Miklós Japanese edition

Néhány igazinak tűnő gésa (fotó: Tomi) és egy kis metrózás után következett a helyi Köki, majd a 105-ös busz, csak nem az alagút, hanem Angyalföld felé. Itt található ugyanis az egyik legismertebb japán látványosság a Fushimi-Inari szentély, a km hosszú torii folyósójával. Erről szokták az első számú, Japánban kötelező képet készíteni a valóban mutatós végtelen mennyiségű piros kapuval, természetesen ember nélkül. Ezzel szemben a valóság az, hogy már egy fél mérföldre a helytől igazi ázsiai tömeg van leszámítva, hogy ázsiai csupán árus vagy kínai. Utóbbiak természetesen itt is szigorúan gésa ruhában.

3bf4aeb7-95d0-45e0-a896-b5133d48be78.JPG

Fushimi Inari bejárat

Ez viszont azt jelentette, hogy olyan mennyiségű ember volt jelen egyszerre, hogy egyszerűen élvezhetetlenné vált a szentély megtekintése. Ki is másztunk azonnal a kapukon kívülre. Itt kezdtünk először szembesülni azzal, hogy ha csinálunk bármi szokatlant, azt elkezdik utánozni, először persze óvatosan. Így váltunk hamar trendszetterré, de azért szerencsére kevés volt a bátor jelentkező ahhoz, hogy beinduljon az embercunami. A legjobb pedig az volt, amikor egy kis hegymászást követően találtunk egy tökéletesen nyüzsgésmentes torii-sort, 10 méterre a nagytól.

5498f43d-a6b1-4fbe-9b09-611482eba5c7.JPG

Amire mindenki számít...

05e3e384-d3a0-4cf0-9d29-0f6905098605.JPG

... és a valóság

Akkor is siettünk volna, ha nem esteledik ránk, de mivel a másik megtekinteni kívánt látványosság, a bambuszerdő és a Majom-hegy természetesen a város tökéletesen másik felében volt, így a tömegtől függetlenül is sietnünk kellett. Meg jó volt már végre levegőt venni. Lefelé megkóstoltuk még a híres hal-sütijüket a Taiyakit. Nem kell félni, nem halból van, csak a formája olyan, és még nekem is ízlett, ami nagy szó.

img_9242.JPG

Taiyaki

Érdemes még talán egy mondattal megemlíteni, hogy a XX. század építészete is milyen szépen reagált a Fushimi Inarira, a maga szintén limitált formakincsével. Vasbeton szerkezettel idézték meg azokat a csatlakozáásokat, motívumokat, amiket évszázadokkal korábban fából megépítettek. Első ránézésre a felületes szemlélődőnek nem biztos, hogy látható ez a kapcsolat, de ha felfedezi a szem, akkor nagyon szép ez az építészeti kontinuitás (ami egyébként is jellemző Japánra sok más kortárs épületnél esetében is). 

img_9240.JPG

Mire kivonatoztunk Arashiyamába eleredt az eső annyira, hogy a Dánián edződött lelkem is esernyőért kiáltott, ami egy 1500 jenes átlátszó esernyő formájában manifesztálódott. Itt még sikerült kicsit eltájolni magunk és már pont lemaradtunk a majmokról, hála egy rosszul választott kereszteződésnek, majd átszaladtunk a bambuszerdőbe, de sajnos a legrosszabb szürkületben. Egyébként az esős idő nélkül sem biztos, hogy olyan óriási látványosság lenne, mint aminek a fotókon látszik. Valószínűleg ilyen bambuszerdőből van még rengeteg. Az ottani mellesleg egyáltalán nem végtelen, épp ellenkezőleg! Néha igen ügyesen kellett komponálni, hogy ne lógjon bele egy darab kortárs civilzáció a képbe.

De legalább a magunk szórakozására sikerült pár Totorós képet készíteni, majd egy sokkal hangulatosabb, kertek alatti kis úton visszatérni a vasúthoz. Annyi azért a hely és az idő javára írandó, hogy gyönyörűen mosódott el a táj, és Leonardo sírva könyörgött volna ilyen látványért a levegő perspektívához. De ez is olyan látvány volt - hasonlóan a korábbi animés fejtegetésünkhoz - hogy sokkal jobban érthetővé vált minden keleti ábrázolás, hisz régen is csak annyit csinálhattak, hogy lefestették amit láttak.

Innen közös megegyezéssel a két kötelező templom (Kinkakuji és Ginkakuji — arany és ezüst templom) kihagyása mellett a Yasaka-jinja megtekintését tűztük ki célul. Biztos más lehet eső nélkül és nappal, de így legalább csodálatos new yorki jellegű Little Asia fotókat készíthettünk. Szerencsére a gaijinok nem bírják az esőt, így mi Gaijinok majdnem egyedül nézhettük meg a valóban impozáns szentély komplexumot. Vagy legalábbis az alját, mert addigra már kevésbé motivált minket megtekintésre a keleti szakrális építészet bármely remeke.

Néhány lampion és rituális kézmosó kipipálása után még adtunk egy esélyt a Gion nevű “ősi”, “nagyon autentikus”, “gésa” negyednek is, amire pont rá lehetett látni a Yasaka domboldaláról. Természetesen ez is, akárcsak az összes fontos és híres hely Kiotóban csak és kizárólag turistákkal van tele. Még esőben is. És szinte teljesen élvezhetetlen, így nem is cáfolt rá az előzetesen képzelt skanzen jellegre. Ezek után a legkevésbé sem bántuk, hogy lelki elmélyülésre épült kiváló szakrális épületeket, és a korábban említett első számú látványosságokat kihagytuk. Inkább visszamentünk fűtetlen, alig-falú ninja otthonunkba megnézni a legborzasztóbb ninja filmek listáit a népszerű videómegosztó oldalon, hogy ismét meglelve a lelki harmóniát a nyolcvanas évek japán dominálta popkultúrájában felkészüljünk a következő állomásra: Ószakára.

A korábbi írások:

Beijing Highlife

Japán #1

Ueno Hood

Tokió elfeledett kerülete: Yanaka

Halloweeni különkiadás

Cuki-dzsí

Tokió szíve, Japán lelke

Nara

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A bejegyzés trackback címe:

https://biachu.blog.hu/api/trackback/id/tr3714522984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.