Peking után szó szerint éles váltás volt leszállni a Narita nemzetközi reptéren, annyira fájdalmasan nagy volt a kontraszt különösen a fény tekintetében. Hiányzott ugyanis régi barátunk, a Szmog! Utoljára Dániában láttam ilyen erős fényeket, hiába a tengerparti szél szépen kisöpör bármit.

Éles fények

Az első érzésünk az volt, hogy mennyire magától értetődő minden, annyira olajozott volt az egész. Japánt legkésőbb valamikor a hatvanas években kitalálták és megtervezték a legmagasabb szinten, és azóta is úgy üzemel, hibátlanul, gördülékenyen. Ez ugye szintén éles kontraszt egy olyan országból, ahol az üzemeltetés, a dolgok szintjének fenntartása ismeretlen fogalom. A legjobban talán ez alábbi fotó adja vissza a részleteket, ahol képesek voltak sebészi pontossággal a szőnyegbe illeszteni a vakok számára kihelyezett jelzéseket.

Finomságok #1

Persze itt még nem tudtuk, hogy ugyanúgy hosszas sorbanállás vár ránk, hiába a Gaijinok dolga sehol sem könnyű keleten. Nagy különbség ugyanakkor, hogy bár itt is mindenféle papírokat kell kitölteni és leadni, de nem morcos tekintetű pecsét-ninják lesnek ránk ádázul, és nem is kell mindenhol poggyászt ellenőriztetni. De azért néhány japán sajátosság már itt előjött: bűbájos középkorú emberek segítenek a külhoninak tájékozódni, de sajnos egy dolgot tudnak csak angolul, így keresztkérdésekkel nem érdemes fárasztnai őket. De legalább kedvesek és mosolygósak.

Miután levették az ujjlenyomatainkat, lefotóztak, és átengedtek a vámon, már csak a Pocket wifinket kellett felvenni. Első utam rögtön a reptéri postára vezetett, ami a 4. emeleten volt, és kérdés nélkül tudták, hogy miért jöttem. Utána már csak jegyet kellett szerezni a vonatra ami bevisz a városba. Terveink szerint a “lassú” vonattal mentünk volna be, de pont lekéstük, így maradt a Skyliner, ami szuper gyors, cserébe összesen több mint 4000 Yen volt kettőnknek.

Bár ez nem Shinkansen, de már így is olyan élmény volt, ami csak erősítette a korábbiakat. Minden hibátlanul suhan, ahogy kell. Eleinte örültünk, hogy Ueno állomásra visz minket a vonat, hiszen a térkép szerint első szállásunk egészen közel van hozzá. Így még a csomaggokkal, és az előző estével a hátunkon sem tűnt nagy durranásnak lesétálni. Nos itt ért minket az első tokiói élmény: a léptékváltás. Ami a térképen egy kis körömpiszoknak tűnt egész közelre zoomolva, na az lett egy óra séta. És voltunk annyira fáradtak, hogy egyszer sem álltunk meg fotózni (bezzeg azóta).

Ueno hood

Itt viszont előjött a második számú tokiói élmény: a tájékozódás. Nem feltétlenül tűnik nehéznek, hiszen csak megyünk egyenesen, amíg nem kanyarodik a sín, utána még kétszer annyi, aztán jobbra és ott a kis utcákban majd meglesz, úgyis csak egy automatát kell keresni. Azt tudtuk, hogy európai értelemben vett utcanév és házszám nincs, és sejtettük, hogy nem csak egy automata van a környéken, de gyakrolatilag 5 méterenként van egy utca, 2,5 méterenként pedig legalább egy, ha nem 3 automata, és minden ház ugyanannak a 8 legóelemnek a varióciójából épül fel. Szerencsére a pocket wifivel tudtunk csalni, így meglett a hely emészthető időn belül.

Szinte nem lehetett úgy fotózni, hogy más automata ne látszódjon a képen

Itt valamiért úgy gondolták, hogy ha már úgyis közel vannak a szomszéd házak, akkor amúgysem kell kilátás, így egy olyan üveglemezt szereltek az ablak elé 20 centire, amin csak a fény jön át. A szoba előtere (avagy az a 20x20 centis rész ahol egy ember meg tud állni) 5 centivel alacsonyabb volt mint én, de csak egyszer vertem be a fejem. A szoba maradék része akkora volt, hogy két ember pont elfért rajta fekve, a kettő között meg volt egy hűtő. De legalább le tudtuk dobni a cuccokat, és akármilyen fáradtak is voltunk, elindulni felfedezni Tokiót.

Három fülű gésaSzépkilátás

Itt jött el talán a 3. számú tokiói élmény: a sűrűség. Mikro és makro szinten is feldolgozhatatlanul sűrű a város. Mindenhol mindenen van még valami, akárhova néz is ember. Nem cipőskanállal, hanem szikével tették be a házakat, utcákat, síneket egymás mellé. És ki is használnak minden területet. Ha nem lehet kertjük, hát akkor majd kiraknak növényeket a ház elé az utcára. És rengeteget, és mindenhova.

A szinte hihetetlen, kocsi nélküli pillanat Ueno Station környékén

 A város jellegzetes fejlődése miatt (a Meidzsi restauráció alatt lett Edóból Tokió — Keleti Főváros, gyorsan növekedett a népesség és a terület, és úgy épültek egymás hegyén-hátán a házak, mint Európában talán a középkorban) nem igazán van külön járdaszint. Viszont érdekes jelenség, és itthonról nézve irigylésre méltó, hogy gyakorlatilag minden utca, a legrosszabb ázsiai sufni-sor környékén is faltól-falig meg van csinálva. Mint a repülőtér. Mindenhol fel vannak festve a burkolati jelek, KRESZ jelzések, stb, és sehol semmi sincs lekopva.

Egy szélesebb ház

Véletlenül ittmaradt

Érdekesség egyébként, hogy a földrengés veszély miatt a közműveket nem igazán vezetik a föld alá, így egészen belvárosi részeken is a képeken látható kábel erdő ‘lebeg’ a fejünk felett. Ez csak fokozza az amúgyis feldolgozhattlan káoszt és sűrűséget, de mégsem bántó valahogy, hanem nagyon is izgalmas. Néha olyan sok dolog van egy-egy oszlopon, hogy már azt vártuk mikor alakul át valami robottá, és gyilkolja le a környező kis bár összes ijedt ramenezőjét.

Ilyen élmények között sodródtunk sikátortól főútig, végül át egészen a folyóként lüktető környékbeli fő vasútvonalig, ahol aztán először nyílt ki a városszövet és láttunk egy olyan léptékű panorámát, ami Budapestről (jó-e vagy rossz, döntse el mindenki maga), hiányzik. A legszebb pedig az egészben, hogy mint otthon a Citadella, itt is minden második sarokról beköszönt Skytree San. Erre majd még biztos kitérünk, de hihetetlenül forgalmas a vasút, és minden vonat olyan hosszú, mint nálunk a tehervonatok.

A Skytree a torony a háttérben. 600m magas.

Tomi még indulás előtt azért körülnézett, hogy vajon van-e olyan környék Tokióban, amit érdemes elkerülni, veszélyes, stb. Nos Ueno konstans jelen van ezeken a listákon, általában elkőkelő helyeken, de elképzelni sem tudjuk, hogy valójában miért. Tény, hogy tele van “Love hotelekkel”. Itt kétfajta tarifa van, a “Rest” és a “Stay”. Az előbbi arra szolgál, hogy a japán párok (és hivatásosok ) némi “minőségi” időt tölthessenek együtt, távol a gyerektől, családtól, szomszédtól — és pár órás időtartamra lehet igénybe venni. Az igény tökéletesen érthető, ismerve a szószerint papírvastagságú japán házakhangszigetelési adottságait. Vannak olyan helyek is, ahol “csak” egy ölelésre lehet befeküdni, de ezt nálunk sokkal jobban felderítette mér a Vice (vigyázat, erős tartalom)

Valószínűleg egy cuddle bar

Fotó: Tomi

A nyugati parton van olyan üzleti modell is, hogy a halászok és a minőségi időre vágyók felváltva használják az intézményt. Ezek nagy részét állítólag a Yakuza üzemelteti, és a helyi prostitúció is erősen támaszkodik az oltalmazó falaikra. De ennek ellenére senki sem akart elcsábítnai minket, főleg nem kirabolni, így boldogan végigfotózhattuk az egész várost. Ami egészen jól sikerült, még annak ellenére is, hogy alvás nélkül és alapból sok-sok km-rel a lábainkban vágtunk neki a túrának.

Eddig az útról:

Beijing Highlife

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------