Bármennyit töketlenkedhetek egy poszt megírásával, a Koreai-Félsziget hálás téma, mert az északi fél mindig tesz róla, hogy aktuális legyen az írás — különösen az most az újabb Kim Dzsong Un — Trump találkozó körüli történelmi pillanatokban. Na de mielőtt minden szem Vietnámra vetülne, nézzük mi is történt még velünk a leglogikusabbnak tartott írásrendszer hazájában!

Puszanból úgy robogtunk át a licensz TGV-vel az országon mint 53-ban a visszavonuló északiak, és a szöuli központi pályaudvarra megérkezve már arról sem voltunk meggyőződve, hogy kevesebb katonát láttunk mint I. Kim regrutái. Otthonról nézve nehezen hihető, mennyire képben van Dél háború ügyileg, és bár az északi sajtzabáló neurotikus tizenéves viselkedése párosítva egy jól-rosszul működő nukleáris elrettentő divízióval érthetően feltűnőbb, azért nem lennénk annak az országnak a helyében, amelyik mégis megkóstólná, mennyire csípős az a kimchi. És az is nehezen hihető, mennyire _mindent_ építenek ebben az országban. Kína biztos durvább, mert ott rutinszerűen adogatnak át pl autópályákat évente 1000 km-es nagyságrendben, vagy hirtelen több lett a nagysebességű vasút, mint a világon összesen, de ők mégiscsak egy birodalom. Ellenben Korea szerencsésebbik fele még a magyar léleknek is befogadható méretű. Ami már kevésbé, az a fejlettsége (bármennyire is nyers ez az állapot, ugye Busan!)

Szóval megérkeztünk egy még az eddigieknél is grandiózusabb pályaudvarra, tele mindenfelé utazó sorkatonákkal, és mocskos sok emberrel. Japánban valahogy megszoktuk, hogy hiába vagyunk mondjuk Tokió vasútjának legneuralgikusabb pontjain, nem tűnik emészthetetlenül nagynak az épület (Pedig csak Shinjuku biztos sokkkal nagyobb), és bár Osaka-felső egész szépen rácáfol erre, ott mintha pályaudvar-ügyileg is annyira lennének visszafogottak, mint a híres Onigiri elméletünkben.

Magyar ember szállást csak Gangnamban foglalhat hiába, a stílus kötelez (és érjek egyszer az útibeszámoló végére, lesz poszt a K-popról meg a J-popról is, de addig is hallgassátok a linkeket). Ez viszont azt jelentette, hogy rögtön ezek után belekóstoltunk a világ egyik legdinamikusabbn növekvő spagettiszörnyébe, jelesül a szöuli metróhálózat kibogozhatatlannak tűnő világába. Azt már az előző alkalommal kifejtettem részletesen, hogy mennyivel nehezebb volt a tájékozódás, mint otthon, Japánban, de azért kis keresgélés után az egyetemi kerület sarkán, kikerülve néhány addigra már megszokott SUV általi halára gázolást egy accidental Love Hotel negyedbe érkeztünk. Itt még nem esett le, hogy a booking.com value deal az egészen konkrétan egy a nászutasnál is intimebb lakosztályt jelentett. Az első gyanús jel az volt, hogy gyalogosan igazából nem is lehetett bejutni a hotelbe rendesen, és az autó bejárat egyébként roppant széles nyílása is minden keleti diszkréciót meghazudtoló módon mindenféle függönyökkel volt védve a kíváncsi tekintetektől és a helyi sztori magazin avatatlan kameráitól. A tejszínhabon a cseresznye (mert a tortán már rég megvolt a hab) az volt, hogy az intim együttlétre és a népszaporulat fenntartására motiválandó a teljes fürdő és zuhanyzó fal és ajtórendszere egy roppant sötét, de azért belső világításban a fényt vidáman átengedő üveggel lett megépítve.

Ez mondjuk rögtön predesztinálta, hogy reggelente egyenként támadt olthatatlan vágyunk egy 20–30 perces sétára a környéken. Egyébként szinte csak zárójelben merem megjegyezni, hogy egész utunk legdrágább szállásról beszélünk, aminek az árát Forintban még csak-csak le merném írni, de Wonban már nem vinne rá a lélek (van egyáltalán annyi szám?).

Bár az érkezés után rögtön roppant meghitt hangulatba kerültünk az IMT Seocho hotel ölelő karjaiban (annyira voltunk Gangnamban, hogy igazából a szomszédos Seochoba sikerült foglalnunk), de égett bennünk a vágy, hogy felfedezzük a környéket. És amennyit vesztettünk a réven, annyit nyertünk a vámon, mert bár a Style nem volt Gangnam, de pont két sarokra a hotletől található az egyik kultúrális HUB a városon belül, Operával, múzeumokkal, minden kutyafaszával. És mit ad Isten, épp a mindkettőnket eléggé érdeklő OBEY kiállítást sikerült elcsípni amellett, hogy megcsodálhattunk egy ázsiai posztmodern kultúr-negyed értelmezést.

Galéria - OBEY kiállítás, kultúrnegyed

Lehet, hogy ez a stílus sokkal jobban áll ennek a kontinensnek, mert itt valahogy az irányzatot jellemző kettős kód nélkül is működik, mivel Ázsia egyfajta örök epigon szerepbe kényszerítette magát a 20. században, miközben a 21.-re kinőtték és talán meg is haladták a nyugati világ adta kereteket. Mindenesetre előkép nélkül sokkal komolyabban vehető ez az amúgy meglehetősen bohém és nehéz építészeti stílus (bár láthatóan igyekeznek beépíteni helyi formajegyeket, mégis valahogy egyszerre idegen, de otthonos az egész).

Kawaii busz, Fotó: Tomi 

Aki azt gondolta, hogy most már végre rátéünk a kalandjainkra a Taco Bellben a mindenfajta építészeti kalandozás helyett sajnos csalódni fog. Merthogy innen továbbállva sikerült eljutnunk egy olyan helyre, amit Tokióban kifejezetten szerettünk volna látni: miniházas, cool övezet. Ja és a legfontosabb: SAKURA. Az a szemét időjárás addig sikeresen “kímélt” minket a virágzó cseresznyefák látványa által okozott földöntúli gyönyörtől, de itt már nem tudta tovább visszatartani a kirobbanó szirmokat, és egy kicsit felhős, de szép alkonyon végre mi is megérkeztünk a tavaszba.

Eközben egy 7eleven és pár műanyagszék hozzásegített, hogy megcsodálhassuk a helyi munkamorált, ugyanis valamilyen ünnepre készülve egy párfős brigád díszítette az utcai kandelábereket egy tolható állványrendszer segítségével. Mindenkinek megvan a vicc, hogy hány rendőr kell egy villanykörte cseréjéhez, nos utcai kandeláberek díszítéséhez egy komoly matematikai művelettel, és néhány nagyságrenddel több civil önkéntesre van szükség a helyi iskola szerint.

Ezután kedvenc hobbinknak, mégpedig a céltalan kóborlásnak áldoztunk, és más irányból is megkerülve a már említett campust eljutottunk egy elég luxynak tűnő környékre, ami csak akkor esett le, hogy melyik is pontosan, amikor a privátházas övezetből egy főútra kerültünk, és az egyik sarkon megláttuk a legfontosabb szöüli táblát: Gangnam. Amellett, hogy itthonról elképzelhetetlen módon felhőkarcolók váltják egymást a helyi Váci úton, elmentünk a Samsung székháza mellett is, ahol úgy tűnik egy konstans kitelepült tüntetés próbálta kérdőre vonni a vállalatot egyes dolgozók rejtélyes halálesetei miatt. Pár éve ment egy kört a hazai médiában is, azért Koreában sem minden fenékig tejfel, a cseboloknak azért ott is tovább ér a takaró.

Na de mi is az a csebol, kérdezed kedves olvasó, joggal: ezek azok a jellemzően családi alapítású óriásvállalatok, amik manapság a helyi gazdaság szinte minden területét lefedik, és a koreai GDP igen jelentős szeletétért felelősek. Gyártanak gyakorlatilag mindent — lásd Samsung. Jópárat biztos mindannyian ismerünk, az előbb említett tech vállalaton kívül ilyen még pl. a Hyundai vagy az LG is, vagy a rekord adóssággal csődbe ment Dawoo. De akad még néhány tíz másik is. Közös jellemzőjük hogy a háború után eléggé tolta őket a hatalom, óriásira duzzadtak és elég jelentősen összefonódtak a politikai elittel (legalábbis a 98-as ázsiai pénzügyi válságig).

Ez eddig itthonról is ismerős lehet, de minden negatívum dacára azért nekik is köszönhetően sikerült a roppant elmaradott, Japán gyarmatosítás alól felszabadult délibb Koreának a világ egyik legfejlettebb államává válni alig néhány évtized alatt. Ennél kicsit hosszabban itt lehet róluk olvasni, nekünk pedig addig is marad a reménykedés, hogy egyszer majd a Konzum Zrt. is termel valami külföldön is értékeset.

Erre a napra mégi egy kis felhőkarcoló nézés, nyugati prémium márkákra hajazó helyi kocsik bámulása és egy Taco Bell vacsora jutott. Utóbbi különleges tulajdonsága, hogy Európában még nem igazán vannak jelen, ha csak az amerikai katonai bázisok elzárt kantinjait nem számoljuk, ezért kicsit misztikus gyorsétteremnek tűntek a hazai fast food gourmet szerelmeseinek, de egy gyorstesztet követően elmondhatjuk: nem vesztett sokat az öreg kontinens a hiányukkal. (Breaking: már nem teljesen igaz a hír, elkezdtek nyitni pár helyet, pl a festői Bukarestben)

Másnap azzal indítottunk, hogy felmentünk a hotel tetejére, ahol valamiféle kilátásban reménykedtünk, de inkább csak a legfelsőbb szinten lakó, valószínűleg vietnamiak vendégmunkásokkal találkoztunk. Aztán elindultunk befelé, ami egy kicsit csalóka, hiszen Szöul sem az az európai értelemben vett centrummal rendelkező település, de csak van egy régi várfal által határolt, Városházás belváros féléje. Egyébként szintén pár éves hír, hogy miután nagy gonddal felújították a város egyik régi, részben fa kapuját, az úgy nevezett Déli vagy Namdaemunt, gyakorlatilag az átadást követően felgyújtotta egy helyi, hogy újabb öt év elteltével készüljön el újra. A városfalról (és a gyújtogatásról) szerencsére nálunk jobban tájékozódó utazók is írtak, ajánlom az érdeklődők figyelmébe ezt a cikket.

A metróból a felszínre érve ismét magas házak között találtuk magunkat, és egy kellemes kis séta után megérkeztünk a Városházához. Ez egy 19. századinak tűnő épület, amit kortárs bővítéssel tettek alkalmassá a város növekedésével párhuzamosan alakuló helyhiány kezelésére. Annyira megtetszett a leginkább a Bálna érdekes küllemére hajazó bővítés, hogy utólag konstatáltam, hogy a teljes épületről egyetlen fotót sem készítettem. Nem úgy a Téli Olimpiára akkor még nagyban visszaszámmoló óráról, és a valami ellen itt is permanensen tüntető helyiekről.

Galéria - Belváros (?)

A külügy úti tanácsai szerint az ilyen rendezvényeket érdemes a külföldieknek elkerülni, mert a rendőrök válogatás nélkül tesznek rendet, és az NB1-ből számomra már megszokott rendőrségi csapatszállító buszok érkezése, majd a pajzsos robotok felvonulása gyorsabb távozásra ösztökélt minket. Zárójelben teszem hozzá, hogy ebben az időszakban kezdett igazán elmélyülni a belpolitikai válság, amiben az azóta évtizedekre elítélt miniszter asszony került korrupciós botrányba. Két milliárd forintnyi won a lánya lovas oktatójára csak a jéghegy csúcsa volt — úgy tűnik a politika arrafelé is csak politika.

A helyi belügyekbe való aktív bekapcsolódás helyett, megfogadva a konzuli szolgálat tanácsait, inkább a másik nagy kapu, a Dongdaemun közelében épült H-I-H-E-T-E-T-L-E-N Zaha Hadid épület felé vettük az irányt. Itt sajnos Tomit elérte valami koreai rontás, és inkább visszatért kipihenni a rosszullétet, így nagyjából egyedül jártam be az komplexumot, amire egyszerűen nincsenek szavak. Hadid a legkedvencebb építészeim egyike, így nekem ez a hely már az út előtt az egyik legfontosabb célpont volt, és az egyébként a Müpánál valószínűleg nem nagyobb épületegyüttesben legalább 3 órán át járkáltam fel-alá, és fotózgattam mindent.

Galéria - Dongdaemun Design plaza #1

Az egész olyan mintha, ha egy űrhajó lenne, vagy valami innen (még Koreából is!) évtizedekre-századokra lévő civilizáció technikájának a manifesztálódása. A látszóbeton felületek és a hideg fém burkolat váltakozása, a mindenféle raszterek, a legköltőibb finomságú ívek egyszerűen számomra földöntúlivá tették az élményt. Nem is igazán tudom leírni, hogy milyen élmény, hogyan volt egyszerre monumentális, de befogadható, high-tech és nyers miközben máshol nagyon is emberi. És sajnos a fotók is kevesek lesznek hozzá, de azért álljon itt néhány, meg azért a hivatalos honlap, ahol nálam professzionálisabb emberek még profibb felszereléssel is próbálták már megörökíteni. Az épület egyébként egy volt stadion helyére épült, de szép mementóként, a teteje jelentős része nem csupán zöld tető, hanem egyenes parkosítva van, és szépen oldódik fel az épület a zöldben úgy, hogy végül összeér az elődjéből meghagyott elemekkel, mint pl az óriási reflektorok. Egy szó mint száz, ide el kell jönni mindenkinek, ha Koreában jár, de addig is álljon itt a szokásosnál is több kép!

Galéria - Dongdaemun Design Plaza #2

Az építészet oltárán való áldozás után egyedül kezdtem kóborloni, és mivel a Hadid épület a közeli Keleti Kapuról (Dongdaemun, bár a kapu igazi neve Heunginjimun) kapta a nevét, így az egy szakaszon egész hosszan megmaradt várfal mellett kezdtem sétálni, fel egy dombra. De előtte még sikerült egész utunk egyetlen igazán szörnyű street foodját elfogyasztanom. Ami viszont eleinte kedves kis környéknek tűnt, majd amikor úgy ítéltem meg, hogy már elég magasra jutottam a dombon, akkor egy minden ízében ázsiai sikátor-erdőben sikerült elvesznem.

Visszatért a puszani nyersség, a két lépéssel korábbi futurisztikus csoda átadta magát egy sokkal földhöz ragadtabb valóságnak. Akkor még nem volt szerencsém Bangkokban is megfordulni, de valami ilyesminek képzeltem volna el ha vannak benne ennyire intenzív domborzati viszonyok (nincsenek, jól képzeltem, csak sokkal melegebb van). Toldozott foldozott viskó-szerű házak, amelyek aljában, minél lejjebb ereszkedtem, annál inkább megjelentek a helyi könnyűipar zárványai: zug és a végén már nem is annyira zug varrodák tengere, na meg a Morita mama iskolájából már jól ismert keleti mocsok.

Nem is lennénk Ázsiában ha ez végül nem egy óriási piacba torkollott volna, amit úgy tűnik szinte minden irányból körbevettek ezek a lepusztult blokkok. Bár a küllemük hagyott maga után kívánni valót, a hangulatuk nagyon kellemes volt, akármilyen bizarr is ez, hiszen egyfajta betekintést nyújtott a pár évtizeddel korábbi Kistigris mindennapjaiba, amikor elindultak a felfelé vezető úton, úgy, hogy egy ország nézhetett ki így. Ma már persze Kambodzsa meg Indonézia ilyen, hiszen mostanság már Kína is inkább kiszervezi a gyártást Afrikába.

Galéria - Dongdaemun varrodák

Mindenféle majdnem eredeti ruha vagy táska vásárlása nélkül haladtam tovább a másik fontos célomhoz, a Lotte World Towerhez. Ami bár nem a világ legmagasabb épülete, de 555 méterig nyújtózkodva tiszteletet parancsolóan uralja a város panorámáját, bárhol is legyünk. Mellesleg azzal a különlegességgel büszkélkedik, hogy egyszerű földi halandó is feljuthat az 500 m magasan lévő kilátó szintekre. Az épület a Lotte kongolmerátumhoz köthető, akik nem csak a torony tövében lévő plázát üzemeltetik, hanem amúgy egészen óriásiak és a banki szolgáltatástól csokiig mindent kínálnak szerte a régióban.

A fél kilométeres magasságig egy turbó lift vitt fel pontosan 60 mp alatt, belsejében nagyon kawaii megvalósításban levetítve a nemzeti és vállalati büszkeség kisfilmjét. Ez még talán felejthető, de a látvány még leírhatatlanabb, mint a Dongdaemun pláza esetében. Pont a kék órában sikerült felérnem, és mindennel együtt vagy egy teljes órát fotózgattam ugyanazt, a legváltozatosabb fényviszonyoknál: az egész út egyik legszebb élménye volt, ahogy ilyen magasból figyelhettem meg, hogyan gyulladnak ki szép lassan a fények egy ekkora városban, miközben az üvegpadlós teraszon a járda szintig lehetett lelátni, ha ki mert rá lépni az ember. A legszebb az egészben pedig az, hogy — bár ezt csak utólag tudtam meg — de gyakorlatilag napokkal az érkezésünk előtt nyitották meg az épületet, így az elsők között mehettem fel a kilátószintre!

Galéria - Lotte World Tower

Ennyi kontraszt elég is volt egy napra, és korán is kellett kelni másnap, mivel a tervek szerint a Panmindzsoni demilitarizált övezetbe mentünk volna, de a tervek már csak ilyenek: Tomi még pihenésre szorult, Kim viszont nagyon paprikás hangulatban volt, így éjjel jött az sms az utazási irodától, hogy a központot lezárták, így csak a kissebb túrára mehetnénk, és nem tehetem be a lábam Észak-Koreába. Erről a kalandról majd a következő post-ban írok részletesebben, de Szöul lezárásához még hozzátartozik, hogy csak eljutottam utána a Namdaemun kapuhoz, amit tényleg szépen sikerül immár másodszor is újjáépíteni a korábban említett tűz után. Mellesleg igyekeztem meglőni ugyanazt a fotót, mint ami az 1988-ból, az olimpia évéből származó, és az utazás előtt olvasott kis könyvecském borítóján szerepelt (Szöulból jelentem). Kicsit már változott a környezet, de megmaradt a múlt is. Az itteni metrónál fotóztam egyébként ezt az óvóhelyes feliratot, ami bizonyítja, hogy itt kicsit mások a hétköznapok, alig 70 km-re a határtól. Egy kis trainspottingra még beneveztem a főpályaudvaron, majd másnap repültünk is vissza Japánba.