Látszik, hogy itt a vég(e), ha már nem tud az ember ennél frappánsabb címet kitalálni, de elfogytunk mint szívsebész a kardiológiáról. Előző nap még könnyes búcsút vettünk a belvárosoktól, és utolsó komfort nélküli éjszakánkra készültünk szerény uenói szállásunkon, amelyet japános precizitással hagytunk el hajnalban. Előtte még, hogy meglegyen minden élmény, felébredtem egy mikrorengésre, így a vulkán füst mellé megvolt a földrengés is — hála az égnek a szökőárból kimaradtunk. A vég ellenben utolért minket a poggyászok tekintetében, mivel annyi vásárfiát halmoztunk fel az utolsó három napban, hogy egy külön kisbőröndöt is kellett vennünk a sok Kit Katnek, könyvnek, és szárított rákpáncélnak — hiába, tisztességes japán snack nélkül nem mertünk volna hazamenni. A logisztika persze addig nem volt gond, amíg csak hordtuk haza a szállásra a túlsúlyokat, de kisétálni vele a vonathoz, majd átszállni erre-arra már a kevésbé romantikus része volt a japán fogyasztói-kultúra oltárán való áldozásnak.

Mindenesetre egy tavasziasan csípős hajnalon vártuk, hogy a már jól ismert ezüst-zöld szerelvény berobogjon az állomásra és elszállítson minket a következő eszközig, amivel kibumlizunk a másik nagy nemzetközi reptérig, Hanedáig. Mivel Naritán már kétszer is jártunk, így abból indultunk ki, hogy mindenképpen hosszú az út, meg ki tudja mekkora maga a reptér — jól indokoltnak tűnt hajnali kelésünk, bármennyire is maradtunk volna még tovább az időzónánk kedves ölelésében. De megacéloztuk magunkat, és a megfelelő automatás, forró fémdobozos kávé elfogyasztása után mint egy Hattori Hanzo penge vágtuk át magunkat a városszöveten, hogy felszálljunk életünk első Monorail vasútjára — ez visz ki ugyanis a reptérre. Az érdekes közlekedési eszköz legyűrte a fáradtságot, főleg, mert sok helyen a magasban haladtunk vele, és műszaki adottságainak hála az ablakon ki, majd lenézve olybá tűnt, mintha levitálnánk. Át is lebegtünk még egy kül- és elővárosi szöveten, egészen a reptérig, ahol sikeresen be is álltunk vagy 50. versenyzőkként a poggyászfeladós sorba.

Ez nem tűnt annyira veszélyesnek, de mint kiderült nem csak a világ objektíve legrandább angol nője ért ki előttünk, hanem sok más honfitársa is, akik bizonyos belbecs tekintetében szenvedtek hiányt, legalábbis a bőröndök megfelelő mozgó szalagra felrakása, és az utazáshoz szükséges dokumentumok helyes sorrendű fel- illetve bemutatása okozott problémát. Hamar eltelt az az egy óra így is, amíg az emberkígyóban tekeregtünk, és a biztonsági ellenőrzésen túljutva gyorsan kárpótolt minket az első szembejövő stand, ami mit ad isten, a Kit Kat mennyország volt. A kihelyezett információs paravánok büszkén számoltak be több japán Kit Kat mesterről is, és végül még mi is vettünk pár zacskó mindenfélét. Ez a kis művelet olyan sokáig tartott, és utána is olyan ráérősen sétáltunk megcsodálva minden üzletet, hogy csak a kapuzárási pánik hangszórón történő kinyilatkoztatása döbbentett rá minekt, hogy bizony a szerencse fogandó: a szöuli legközelebbi kapu után fortuna most nem volt kegyes, mert bizony a legtávolabbi szegletéből indultunk egy a japán fővároshoz méltó méretű reptérnek. 

Usain Boltot megszégyenítő sebességgel értünk a kapuhoz, ahol sok más sorstársunk várakozott még, nem sejtve, hogy az igazán pikáns része még csak most következik az indulásnak: beszállás után el is kezdtünk gurulni a kifutón, de végül a kapitány angolsága nem segített minket hozzá ahhoz az információhoz, ami a következő 40 perc betonon várakozást magyarázta volna. Végül csak sikerült felszállni, végső búcsút mondva a Szigetországnak. Én talán át is aludtam ezt az emocionálisan túlfűtött pillanatot, de most adózzunk egy sornyi oda nem írt szöveggel a könnyes búcsúnak. 

…………………………..…………………………..…………………………..…

Persze, ha azt gondoltuk volna, hogy innentől már csak az átszállással együtt 12–14 órányi gondtalan repülés vár ránk, hogy visszatérjünk eredeti hazánk kebelére, akkor sajnos tévedtünk. Peking ezúttal sokkal szmogosabb egén átsuhanva konstatáltuk, hogy bizony a csatlakozás kényelmesnek tűnő 2+ órája a hanedai töketlenkedés miatt rendesen erodálódott. Olyannyira, hogy figyelembe véve a pecsétkedvelő bürokraták őshazáját, a pekingi reptér méretét, és az újabb biztonsági ellenőrzést (for fun), gyanúsan nem akart kijönni a matek. Pedig terveim közt szerepelt még néhány karton cigaretta beszerzése, amelyek grafikai értéke vetekedett az egészségkárosító hatásukkal, de ettől sajnos el kellett tekinteni. Mellesleg most is az úgy utált buszozás várt ránk a géptől az utashídon besétálás helyett, és utána következett csak az országba való ki-belépés bosszúságokkal teli procedúrája.

Skyporn - Fotó: Tomi

Aznap már másodszor kezdtünk az életünkért futni, hogy a leghosszabb sort látva adjuk fel pillanatokra a reményt az ideúton már jól megismert pecsételő-helynél. De nem ért volna semmit az elmúlt 5 hét, ha nem vágjuk át magunkat keleti kényelemmel és nyugati tökösséggel karöltve másodpercek alatt a soron, a bocsi megy a gépem mondatokkal. Így is csak a végtelen hosszúságú következő sor végére értünk a super-security check in esetében (Kínában tényleg mindig mindenhol van egy átvilágítás úgy tűnik). Itt már sajnos nem lassan ocsúdó amerikaiakon kellett átvágni magunkat, hanem hatalmukat használó egyenruhás Népi Felszabadító Hadseregistákon. Ez lassabban ment, de eddigre egyértelművé vált, hogy bizony nem egyedüliként küzdünk a papírmunka és a röntgensugarak útvesztőjébe zárva, hanem egy magyar család 5–6 tagja is a mi olimpiai kvalifikációs erdeményeink megdöntésén fáradozik. A reptéri belső átvilágításon a cuccainkat értelmetlenül buzeráló fináncoknál Tominak kicsit szakadozni kezdtek az idegek, és már attól féltem, hogy a derék ujgurokhoz csatlakozhatunk a hírhedt átnevelőtáborokban, de szerencsére nem robbant ki interkontinentális konfliktus, így végre rákészülhettünk az utolsó sprintre a túrán. Ami után meglepő módon a lassú beszállítás várt ránk, feleslegessé téve minden korábbi igyekezetet, és karmaromboló tolakodást. Slusszpoénként aznap a második kifutópályán várakozás következett, immár több mint egy óráig.

Úton a Góbi sivatag felé

Természetesen az ember nem ér kalandjai végére egy olyan gépen, amin a kínai utasok aránya a világátlagot követi, hiszen már maga az ültetés olyan kalandokat tartalmazott, hogy a stewardesseknek fenntartott, elfüggönyözött ülésekbe relokalizálta magát sok utastársunk, és szegény utaskísérőknek óvónők módjára kellett a megfelelő helyre leültetni egy nagy Boeingnyi népet. A napközis nyugalom nem is tartott sokáig, nagyjából Peking-külsőnél, még bőven emelkedés közben elkezdődött az, amit eddig maximum Indiana Jones filmekben láthattunk: az össznépi buzgálkodás.

Eleinte még őszinte volt a mosoly

 A buzgálkodás fő helyszíne

A hátsó kis konyha, ahol az utasoknak készítik elő az ételeket-italokat, minden házibulit meghaladó módon telítődött a szociális gravitációra úgy tűnik különösképpen érzékeny keleti barátainkkal, méghozzá egy olyan vetésforgó rendszerben, hogy az ülésünk mellett nettő 3,5 percenként zokniban elhaladó utasok garantáltan felébresztettek minden kezdődő álomból, vagy az ülés basztatása, vagy a kínai műanyagipar kiemelkedő minőségű “illat-komponenseinek” agyhártyáig hatoló élménye által. Már tényleg csak azt vártuk, mikor kap elő valaki a műszálas zakója belsőzsebéből egy-egy kakast, hogy egy rögtönzött viadal keretében éljék ki azt a szerencsejáték függőséget, ami hamar füstös ópium barlanggá varázsolja az Air China budapesti járatát. Mindenesetre a hosszú ülve maradás okozta trombózis egyetlen útitársunkat sem fenyegette.

Az Urál hegység és az Ob folyó vidékén a Szibériai tavaszban

A kakasviadal elmaradt, de nem úgy a buzgálkodás, így nagyjából Belső-Mongóliától az Urál hegységig a korábban jól bevált taktikát próbáltam ismét sikerre vinni, mégpedig a Tsingtao készlet mértéktelen pusztításával, de a nagyjából hetedik dobozos “altató” után már nem őszinte mosoly keretében akartak kiszolgálni, és hát aludni így sem sikerült egy óránál többet. De nem is nagyon kellett már, mert közeledtünk a vízum szempontból kulcsfontosságú technikai leszállásunkhoz Minszkben. Erre elvileg azért van szükség, hogy a keleti ország állampolgárai könnyebben utazhassanak be Európába. Akárhogyis, ez a plusz kétórás kitérő már erősen kezdte erodálni az utazási számtant, és gondolatban már vettük is az Emirates bérletet.

A minszki reptér nagyjából olyan hangulatot áraszt magából, mint amilyen Ferihegy lehetett 78-ban, csak itt nagyjából azóta nem töröltek port. A pár éve még utolsó európai diktátor hazája őszinte erőfeszítéseket tesz a létező szocializmus skanzenének fenntartásáért. Kevés országban éreztem ennyire azt, hogy you are not welcome. Bár géppisztolyos őrök karéjában ugató farkaskutyák, és reflelktorok sem vártak ránk a sötétben, de a tagadhatatlanul szoci tányérsapka, a mosoly teljes hiányával és a képeken tapasztalható belsőépítészeti igényességgel együtt gyorsan helyretette a romantikus kis lelkünket.

 Fehérorosz Balett

Természetesen nincs diktatúra pecsét nélkül, így egy  újabb — mint utólag kiderült — többször használatos beszállókártyát pecsételtek lelkesen tele a Tatjánák, hogy Kelet-Európa legridegebb utasbüféjében várakozva töltsük a következő egy órát, amíg mindenkin átrobog a belarusz bürokrácia. Öröm az ürömben, hogy a spájznyi méretű duty freeben kapható helyi vodka üvege csupán 2, azaz kettő euróba került, ám minőségben több helyiértékkel tévesztették el az árazást a fogyasztó javára a derék helyi boltosok. Így a maximálisan behozható alkoholmennyiséget valószínűleg már többszörösen meghaladó készlettel gyarapítottam így sem kevés poggyászomat. A reptéren természetesen minden szigorúan tilos volt, fotózni sem nagyon lehetett, bár igazolványképet speciel a tranzitban is tudtunk volna készíteni az alábbi roppan esztétikusan matricázott fülkében.

Eljutottunk végre a gépre visszaszálláshoz, hogy az ablakból búcsút mondjunk a világ valószínűleg egyetlen olyan repterének, ahol egy igazi, helyi, fehéroroszikum MTZ traktor húzta a poggyászkocsit. A Budapestig hátralévő két órát már fél lábon is kihúztuk volna, de azért nem a minszki utasellátó miatt repülnénk vissza Lukasenkó birodalmába. Szerencsére már nem emlékszem milyen volt a létező szocializmus, de ha gasztronómiai oldalról kellene megközelíteni, akkor nem a váci utcai lehúzós “éttermek” felől indulnék el, hanem az alábbi szendvicset ajánlanám a műkedvelő közönség figyelmébe: elsőre azt gondolnád kedves olvasó, hogy a látvány a rosszabb, de sajnos eme élelmiszeripari kísérlet megjelenése a leghízelgőbb sok egyéb tulajdonsága közül.

Bocuse d’Or európai döntő

Az ember alapból nem vár sokat egy háromszögszendvicstől, de a nyolcadikos osztálykiránduláson készített löncshús-mackósajt “bolonnyai” után valószínűleg toronymagasan ez a legrosszabb dolog, amit valaha ehettem, pedig tisztességes magyar menzákon nőttem fel. A száraz borítás, ami közé a további kontentet pakolták, ágylapnak nagyobb sikerrel menne el, mint ételnek. A sonkának csúfolt massza után az ember könnyebben mond le bármilyen húsról örökre, de csak addig, amíg a (lapka)sajtok szégyene nem következik. Néhány harapás után mindketten tudtuk, hogy ha kedves az életünk akkor már kibírjuk hazáig, és ott majd rántotthúsos-gulyáslevesbe folythatjuk bánatunk, inkább nem is gondolva arra, hogy akár csak egy nappal korábban még miket ettünk a taitói utcákon.

Hazám, hazám...

Szerencsére mire túljutottunk a megrázkódtatáson, amit ez a geometriai tünemény okozott már süllyedni is kezdett a gépünk, és feltűntek a lángoktól ölelt dimbes-dombjai. Földetérésnek így még nem örültünk, és azt hittük most már aztán tényleg vége a lassa 20 órája tartó napnak, de volt még egy utolsó meglepetés, mégpedig Tomi poggyásza nem érkezett meg Lisztferihegyre. Az már csak hab a tortán, hogy a nagyjából egyetlen ott lévő gépből is bruttó fél óra után kezdett szállingózni az első kör bőrönd, és még egyszer ennyi eltelt legalább, mire konstatáltuk, hogy van még egy kis intéznivaló. Szerencsére nálunk legalább nem loptak ki semmit a másik két csomagból, de olyan arccal távoztunk a helységből, hogy nem volt vámos aki meg mert volna állítani. Mondhatni, hazaértünk, hisz egy kis gyomros nélkül nem otthon az otthon.