Az eredeti terveink szerint nem is nagyon mentünk volna Hiroshimába, csak gyorsan átkompoztunk volna a Japán belső tengeren, a Szetón Matsuyamából, hogy utána villámlátogatással megtekintve az A-Bomb Dome-ot továbbrobogjunk a festői japán Nápolyba, Kagoshimába. De belegondolva, hogySikoku szigetére összeszesen három napot szántunk volna és a költözgetésből is bőven elegünk lett már Kóbéig, ezért módosítottuk az útitervet. Így az újratervezés után már 3 éjszakával számoltunk az Ota folyó deltájába épült város megtekintésére. És milyen nagy szerencse, hogy így tettünk!
Kóbéból egy átszállással, pontosabban egy rövid kitekintéssel a himeji kastélyra érkeztünk meg a híres-hírhedt városba. Egyébként ez a japán kastély-műfaj valahogy továbbra sem varázsolt el minket igazán, pedig itt az a ritka véletlen felállás fogadott minket, hogy sem földrengés, tűzvész, szökőár, sem más hadurak áldásos tevékenysége nem rombolta porig az épületet legkésőbb a 16. századig, úgyhogy elvileg erdeti pompájában lehetett megtekinteni a komplexumot. Eddigi tapasztalatainktól eltérően egész jó idő fogadott minket, amit a helyiek és a kínaiak is kihasználtak, ugyanis embertelen tömeg héderelt a kastély előtti parkban, az egyetlen működő japán térhasználati módszert alkalamzva: ponyvákra kitelepülve, bentót és szakét fogyasztva. Egy darabig élvezkedtünk a magukat a kastéllyal fotózó ázsiaiakon, majd inkább visszamásztunk a Shinkansen kellemes, otthonos belterébe, mint a mi privát japán anyaméhünkbe. Lábjegyzet: még egy (gyilkos-halálos védművekkel felszerelt) kastélyt is tudnak kawaiizálni…
Galéria: Himeji kastély
Hiroshimába érkezve egyből szembetűnt, hogy a központi kormányzat bevételeinek elosztásánál ez a város kevésbé volt beágyazva a helyi NER-be, de valahogy kellemesen volt lepukkant. Nem jártunk minden japán városban, ahol villamos is üzemel, de biztosak vagyunk benne, hogy dobogós lenne a legrégebb óta nagy tömegben közlekedtetett kocsikat tekintve. Bár azzal kapcsolatban vannak kétségeink hogy egy buszméretű kötöttpályas jármű mennyire hatékony, de biztos hogy a Nemzeti Czukiság-díjat elsöpró többséggel nyernék el. Soros György is hatékony aknamunkát végezhet, mert a legtöbb helyen helyen rettentően borzalmas állapotban volt a villamospálya, már-már Budapest külsőbb kerületeiben éreztük volna magunkat, ha kicsit kevesebb a neon, és több a turkise kebabos vagy mekdáneldsz.
Viszont volt szerencsénk valami kezdetleges Sakurát látni, és biztos megneszelte a város lakossága is, hogy híres Gaijinok érkeztek, mert még a szállás felé tartva megállított két tizenéves fruska, hogy ugyan hadd fotózkodjanak már velünk. Kegyes természetünk engedett a kérésnek, reméljük a portrék a megfelelő helyre kerülnek a házioltáron a Toyo Carpsos baseball relikviák mellé! Ez volt ugyanis az a város, ahol eddig a legjobban tetten érhető volt az amerikai gyökerű sport iránti rajongás — és ha nem a legszemetebb japán tél következett volna, akkor bizony mi is tiszteletünket tesszük egy mérkőzésen.
Mindenesetre a srácok lelkesen ütögettek a lakásunk melletti elég bizarr játszótéren, és amúgyis pontyba öltözött az egész város, mert az Hanshin Tigers érkezett vendég játékra a hétvégére — akiket egyébként még Kóbéban láttunk felszállni a vonatra, és itt lehettünk tanúi annak, hogy milyen bizarr helyzetet teremt az otakuságból származó ereklyegyűjtési vágy és a kőkemény japán hagyománytisztelet: egy srác mindenáron szeretett volna autogramot szerezni a csapaot játékosaitól, amihez egy tollal és erre rendszeresített füzettel, bár lelkesen hajlongva, de szemkontaktust véletlenül sem felvéve próbált félig oldalról, félig hátulról megközelíteni egy-egy játékost. Ők viszont a szamuráj ősök teljesen hideg elutasításával és nemtörödőmségével szarták le, másrészt sokszor valószínűleg még csak észre sem vették szegény srácot. Már-már ott tartottam, hogy kiveszem a kezéből a teljes szettet, és ráparancsolok valamelyik tigrisre, hogy aláírod, vagy szégyent hozol a családodra, de jött a vonatunk és inkább felültünk elfogyasztani az előző esti ajándék snackeket, és kipróbálni a kamu vezetőfülkében, hogy milyen lehet gondtalan japán kisgyereknek lenni.
Aznap este egyébként már nem sok babér termett számunkra, a szomszédos boltban lévő eddigi legjobb akciós bentókat leszámítva, készültünk a következő nap csodás városnézésére a meglepően érdekes legköri jelenségeket szemlélve az erkélyről. Amely nap nem várt fejleménnyel indult, ugyanis ha eddig panaszkodtunk is bármire az időjárással kapcsolatban, akkor azt rögtön vissza is kellett volna szívnunk. Merthogy megérkezett a Japán tél a maga havas esőjével és 3–4 fokjával. Nem így terveztük a sakurát, az biztos. Annyi előnye viszont mindenképpen volt ennek a hideg, barátságtalan időjárásnak, hogy használtuk a helyi — egyébként egészen új — metró vonalat, amire egyébként az egyik legmenőbb Japán állomáson szálltunk fel, és elkezdtük a később magas szintre fejlesztett, aluljáró-turistáskodásunkat. Ugyanis még itt is vannak km hosszú föld alatti terek, méghozzá kicsit komolyabb kereskedelmi egységekkel, mint a Nyugati aluljáró. Ebben az időben viszont életmentő, hogy a még itt is jelen levő 7-eleven boltokban el is lehet készíteni a vásárolt dobozos levest.
Akármilyen barátságtalan is volt az idő, fel kellett jönni a felszínre, mert az A-Bomb Dome egyrészt ott van, másrészt a kevés kötelező látványosság egyike. Sokat viccelődtünk előtte, utána, de azt hiszem ezen a helyen sikerült a kellő komolyságot magunkra ölteni. Erős helyszín, és már előző este is egy szintén erős animációs filmrészlettel készültünk a történelem egyik legszomorúbb fejezetének emléket állító épületre - amivel kapcsolatban egyébként sokáig vitatkoztak, hogy vajon meg kell-e őrizni a Jan Letzel, cseh építész által tervezett épület maradványait. Azt hiszem egy ilyen helyhez tökéletesen illett az az idő, amiben sikerült megérkeznünk. De szerencsére bármilyen pokoli volt a múlt, a mostani Hiroshima az egyik leglazább város Japánban, és még az egynapos tél sem tudta elrontani a hangulatunkat, mert valahogy árad az egészből a jófejség és könnyedség.
Bőrig ázva folytattuk az utunk, eleinte kevés meggyőződéssel, de annál inkább azon morfondírozva, hogy vajon mi a fenéért nem hoztunk télikabátot és kesztyűt, de nem adtuk fel, és megnéztük a helyi (ponty)kastélyt is — jó szokásunkhoz híven csak kívülről. Itt volt a legszebb a park, még a vizes-védművek is inkább tűntek úgy, hogy egy műkedvelő sógun örömére, semmint életek kioltására alkalmas hadászati céllal készültek. Gyönyörű park vette körül a kastélyt, amelyben elfért sintó szentély is, természetesen a ponty istenséggel a középpontban. Ami kiváló összekapcsolása a sport-marketingnek és a vallásnak.
Visszafelé véletlenül rossz vonatra szálltunk, így túlmentünk pár megállóval. A hidegen kívül amúgy nem volt nagy bosszúság, hisz kicsit beleláttunk a nagyon japán külvárosba, amit egy csodálatos állomásos panoráma képpel örökítettem meg. Erre a napra viszont elfogyott már az erőnk az elemekkel való viaskodásban, így vettünk még sok levest, és fotóztam egy epres szendvicset, de aztán eltettük magunkat Miyajimára — amiről egy külön posztban fogok beszámolni.
De töltöttünk még egy estét a városban, és nem csak külvárosi villamosdepókat fotóztunk, hanem bementünk még egy kicsit a már ismert Genbaku-Dome közelébe kóborolni. Sajnos a Carps Fan Shop bezárt mire odaértünk, így kénytelen voltam beérni az öklömre filccel felírt GO CARPS! felirattal, Tomi pedig a reménnyel, hogy szerzünk még relikviát — Spoiler: nem szereztünk.
Ellenben voltunk egy olyan helyen, ami Magyarországon szinte elképzelhetetlen: egy működő videójáték barlangban (némi képzavar, hogy a lényegi része az első emeleten volt, de akkor is). Szóval itt minden jelentős arcade jatékgép szerepelt az elmúlt mintegy 30 évből. Hosszas vívódás után, figyelembe véve a hihetetlen anti-talentumom bármi ilyen időtöltésben megelégedtem egy körrel és 100 yen elköltésével egy PACMAN gépen. Maradjunk annyiban, hogy nem dönöttem meg a rekordot.
Galéria - Játékbarlang
A Dome egyébként éjszaka is megteszi a hatását a mellette lévő kivilágított híddal, de szerencsére a helyi fiatalok úgy veszik használatba a közeli köztereket, mintha nem is japánok lennének. A nemi arányok egyenetlenségét figyelembe nem vevő, vidám társaságok hallgatják a helyi Hip-Hop remekeit a hidak alatt a télből kora-tavasziba váltó, majdnem balzsamos éjszakában.
Keringtünk még egy kört a városban, majd felszálltunk egy vonatra hazafelé, ahol már nem vártunk semmi különlegeset a naptól, csak a puha ágyat a meleg szobával. De aznap (mert egymás után 3x játszottak egymással) este ért véget a Carps-Tigers meccs, és egy vonaton zötykölődtünk haza a vérmes helyi drukkerekkel. Azaz kedélyes japán családok, a teljesen vörösbe öltözött vonaton. Mi róluk beszéltünk, ők meg — mint kiderült — rólunk, mert másfél megállóval a megérkezésünk előtt a mellettünk álló társaság legtökösebb tagja összeszedte a bátorságát, és pár szavas angol tudását, hogy megkérdezze honnan jöttünk, mert mint kiderült ezen tanakodtak már mióta felszálltunk.
A Hungary választ meghallva a már szokott meglepetés látszott az arcukon. Mi elmondtuk még, hogy tiszteletbeli Carps drukkerekké léptettük elő magunkat az elmúlt pár napban, és még a kezemre felírt buzdító áltetkóval is eldicsekedtem, de nem maradt idő, hogy vérszersződéssel pecsételjük meg az új kedvenc klubunkhoz tartozást, mert le kellett szállni, hogy eltegyük magunkat az utolsó előtti Shinkansen utunkra, Kagoshimába. De előtte még jön a beszámoló Miyajimáról, stay tuned!
Olvass el egy korábbi írást is!
Japánból ajánlom:
Nara - Szabadon kóborló Szent Szarvasok
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
