Megmutatjuk milyen a gaijinok istene 外人の神を見せてやるよ

biachu

Ueno Hood

2018. október 29. - biac.hu

Mivel az első nap már csak sötétben tudtunk várost nézni (és utána is valahogy mindig inkább naplemente után lendültünk bele igazán), ezért kellett egyet aludnunk, hogy nappali fényben is láthassuk a díszleteket. 

Azóta már kezdjük betájolni magunkat valamennyire Tokióban, de akkor még minden sarokra rácsodálkoztunk (nyugi, később is). Pedig volt már a lábunkban vagy 10 km éjszakai gyaloglás és vagy 500, nagyrészt felesleges fotó. Az ember azt gondolná, hogy a 27. lerohadt sikátornál már nem állunk meg, hogy úúúúúúú, és kapjuk elő a nálunk lévő összes képrögzítésre alkalmas eszközt, de el kell keserítenünk mindenkit, hogy erre még napokat kellett várni. Addigra persze annyira megváltoztak a díszletek, hogy teljesen más miatt csináljuk ugyanezt, és még csak most jön ShinjukuAkihabarára meg még lehet heteket várni kell.

Emiatt egészen lassan sikerült csak haladni, mert gyakorlatilag 10 méterenként megálltunk percekre fotózgatni, és mindenre úgy rácsodálkozni mint egy gyerek, aki most látja először a világot. A korábbi postban feltárt rétegződés továbbra is érvényes volt, és nappal ugyanannyira érdekes a városszövet, mint éjjel. Ueno és Taito nem mondható nagyon központi területnek — bár nehéz is egy olyan városban központi területről beszélni ami számtalan, stílusában is jól elkülönülő centrumból áll — de mégis olyan sűrű, ami Budapestről nézve elképzelhetetlen. Pedig itt még el sem tudtuk képzelni mi vár ránk pl. Ginzában. Kicsit olyanra sikerült terveznünk az érkezést teljesen véletlenül, mintha először csak a lábujjunkat lógatnánk a hideg medencébe. Jelzem, azóta már megvolt a toronyugrásból a segges is…

img_7393.JPG

Ismét sikerült elvergődnünk a vasútig — hiába, nagy trainspotterek vagyunk, és igencsak rajongunk a város olyan részeiért, ahol nem a legszebb arcát mutatja felénk. Egy szép felüljáró mosolyt csal az orcánkra, egy elhagyatott, vasút menti senkiföldjét pedig meg-örömkönnyezünk. Volt ezekből itt is bőven, és mint minden fejlett országban, a vasút környéke sosem _olyan_ pusztulat, mint nálunk. Szubjektív elméletem szerint nagyon jó képet ad egy ország, társadalom szervezettségéről, hogy milyen a vasútja (a szovejeteknél is jó, akárcsak a szervezettség, más kérdés, hogy mit és hogyan szerveznek). Azon persze nem lepődik meg senki azt hiszem, hogy Japán ebben a tekintetben is jól teljesít, és valahogy elegánsan rohad le, ami éppen lerohad. Mert azért van ám itt ilyen is, bőséggel, és lehet csak a mi Gaijin lelkünk ámuldozik mindenen, de tény, hogy még ezeket is élvezzük.

Még indulás előtt kinéztünk egy ‘titkos’ helyet, ahova el szerettünk volna jutni (most vonatkoztassuk el attól, hogy mennyire lehet titkos egy hely, amit egy viszonylag nagy japánnal foglalkozó oldal megír), és félig-meddig céltudatosan indultunk Yanaka felé. Lelövöm a poént: nem jutottunk oda, de a szélén sikerült elsétálnunk. A vasúti felüljáró túloldalán egy temetőn mentünk keresztül. Egyrészt ki volt plakátolva egy daganatos orrú macska (Regional Cat), akiről Google san segítségével kiderítettük, hogy az önkormányzat eteti, és gondozza, ne tessék bántani, arigato gosaimasu. Másrészt helyi érdekesség, hogy a legtöbb sírhoz síléc szerű fa lapokat támasztanak be a kihelyezett tartókba. Ezek akkor szoktak kikerülni, ha a rokonok nem tudják maguk karbantartani a sírt, és megbíznak egy buddhista szerzetest vele, aki emellett a lécekre írt imákkal is megtesz mindent az elhunyt lelki üdvéért.

Innen egy "Keleti-Mercedes" mellett az Ueno parkba vezetett az utunk, ami az egyik legnagyobb közpark Tokión belül. Útközben láttuk az első komolyabb nyomát, hogy épp kirobbanóban van a Sakura, a szélvédettebb helyeken már egész komoly virágzatú fák voltak. Arra viszont már nem számítottunk, hogy a hajléktalanság, vagy legalábbis a nélkülözők serege (Koala incidens) is olyan kirobbanó formában van, mint sajnos nálunk is szokott lenni a Blahán. Ételt osztottak a park szélén és nagyon-nagyon hosszú sor állt ott. Tudtuk, hogy azért Tokióban is akad hajléktalan, de furcsa volt a mértékével szembesülni egy ilyen városban.

img_7425.JPG

img_7444.JPG

A park viszont nagyszerű, és már készültek ezerrel a Sakurára, bár itt még egy virág sem nyílt ki (bezzeg a park előtti utcákban). De van cserébe múzeum, nem is egy; állatkert és koncertterem, és egy nagyon bizarr énekes csaj, akiról teszünk fel videót hamarosan. Az állatkertet most kihagytuk a szintén nagy sor miatt, pedig a katasztrófa-gyakorlatok miatt megérte volna, de megnéztünk egy ingyenes festészeti-szobrászati kiállítást Babel témában, és egy fizetőset a kortárs múzeumban. Ahol olyan csodálatos szervezettséggel dolgoznak, hogy csak akkor mehetek be megnézni a kirakott flyereket vagy az ajándékboltot, ha veszek jegyet. Persze ezt nem tudtam, de a figyelmes teremőr egy ninjaugrással ott is termett és ékes japánsággal adta mindezt tudtunkra. Így hát vettünk jegyet, majd elkezdtük szétfotózni a kiállítást is, ami a 2/3-ig egész jól sikerült, majd akkor egy másik teremőr lány minden bátorságát összeszedve megszólította a két baka-gaijint, hogy "no photo sir, please"! A múzeumok előtt egyébként le lehet zárni az esernyődet, nehogy ellopják, amíg élvezed a kultúrát.

Ennél a képnél kapcsoltak le, de életünk kockáztatása mellett kicsempésztük a fotót a múzeumból

A Kunio Maekawa által tervezett koncertterem eddig az egyik legcsodálatosabb épület volt amit láttunk, pedig azért Tokióban akad pár - igaz, az út elején jártunk még. Zseniálisan megjelent rajta a saját korának kortárs építészete, de egyben a japán hagyományok is, így egy nagyszerű és kifinomult épületként trónolt az Ueno Park szélén. Átsétáltunk még egy műanyag kapukkal övezett úton egy Sintó szentélybe is, majd igyekeztünk belevetni magunkat a belvárosiasabb szövetbe.

 

Műanyag kapuk

Sajnos ez elég lassan ment, mivel minden 2. taxit lefényképeztünk, majd az állomás mellett a lépcsőn minden négyzetcentimétert. Aztán megérkeztünk egy olyan helyre, ami nagyon ázsia, és nagyon japán. A sínek mellett mindenhol árusok, mintha a Westend aluljáró klitelepült volna a vonat mellé, és közben a szomszédos épületek aljában mindenféle áruház. Természetesen azonnal betértünk egy játékterembe, ahol segítettünk az országos zombihelyzeten, és nem sikerült kiemelnünk a csöcsös mangalányt a fogókaros izével, pedig elment rá párszáz Yen.

Már közeledtünk a korábban említett Akihabarához, ahol még több bizarr dolog várt volna ránk, de enni kellett valamit, ezért mi mást tehettünk volna, mint, hogy beülünk az első koreai hot pot étterembe. Itt olyan történt velünk, amire nem is számítottunk, leszólított egy japán srác, akivel később egész sokat beszélgettünk, és segített a rendelésben, kaptunk tippeket, jótanácsokat. Takuyaki Chicagoban született, és épp most készült Yukima nevű barátnőjével Hawaiira, és élünk a gyanúperrel, hogy elsősorban Yukimanak akarta bemutatni, hogy elboldogul a gaijin nyelvvel is, de mindenesetre jól diskuráltunk.

img_7467.JPG

 

A korábban említett "lego elemek" jelentős része megtalálható a képen

Kezdett eljárni felettünk az idő, amikor eszünkbe jutott, hogy bizony vannak ingyenes kilátók a városban, így egy chai latte elfogyasztása közben megkerestük a legközelebbit. Sajnos már alig egy óránk volt csak a zárásig, és nem tűnt közelinek, ezért persze eltöketlenkedtük az időt, hogy menjünk-e vagy sem, de végül szerencsére elindultunk, és egyrészt kiderült, hogy vagy gyorsabbak vagyunk mint ahogy a Google san számol, vagy találtunk egy pár percel rövidebb utat, de a lényeg, hogy odaértünk a Bunkyo Civic Centerhez, ahol a 25. emeleten, 103 méteren jött az eddig LEGDURVÁBB dolog, amit valaha is láttam. Már teljesen besötétedett, és mindenhol égtek a fények, és abban a 270 fokban amerre ki lehetett látni, mindenhol, de tényleg _mindenhol_ a láthatárig felhőkarcolók voltak. Nincs az a fotó ami leírja ezt a látványt, de érthető minden Manga, amit eddig láttunk. A legközelebb talán a Szárnyas Fejvadász Los Angelese, vagy a Star Wars Corusantja állt ahhoz, ami a szemünk elé tárult, 

img_7567_1.JPG

Fotó: Tomi

Inner sajnos hamar kidobtak, így még körülnélztünk picit a környéken — Bubba grill, vidámpark egy magasház tetején, hullámvasúttal természetesen — és elindultunk haza. Gyalog. És ez egy nagyon jó döntés volt, mert bár hazafelé is elkerültük Yanakát, megint csak centikkel, viszont csodálatos hangulatú kisházas övezeten mentünk keresztül, és megvettük az eddigi legjobb, mellesleg 50%-ra leárazott bentónkat is vacsorára.

img_7593.JPG

img_7602.JPG

img_7599.JPG

Kezdtünk élni a gyanúperrel, hogy Tokió igazából éjjel a legszebb, de azért még adtunk egy esélyt a napfénynek is. A ninja lak után már várt az ágy, és másnap már nem menekült az addig űzött Yanaka sem!

A korábbi írások:

Beijing Highlife

Japán #1

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

blog_social_link.jpg

Ha nem akarsz lemaradni a legújabb írásokról, kövess Facebookon és Instán! Gozaimasu!

A bejegyzés trackback címe:

https://biachu.blog.hu/api/trackback/id/tr9514328363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mancilla Pectoralis 2018.10.29. 16:32:19

Követem! Egyszer talán én is eljutok ide.Csak két dolog zavar.A nyilvános wc-k tényleg olyan furák??:-D + táplálékallergiásként nem tudom mi a fenét ennék ott:-(
süti beállítások módosítása