Megtalálni Istent egy paradicsomban

2020. május 11. - biac.hu

Kevés ország gazdag annyira a természet dolgait illetően, mint Grúzia. A tengerparttól a sivatagig, a fenségesen magas hegységtől a hollywoodi kopárságig van itt minden, néha szinte egymás mellett. Nem véletlenül keltek útra már igen hamar a görögök, hogy felfedezzék, mit rejt ez az ország az aranygyapjún innen és túl. Annyi bizonyos, hogy borral már kínálhatták a megfáradt argonautákat, hiszen az ottani országimázs központ és a wikipedia szerint is vagy 8000 éve próbálnak valamit kihozni a szüreti bálokból, méghozzá egészen egyedi technikával, földbe ásott óriási agyagkorsókban. A pizzát is sikerült legalább évszázadokkal az olaszok előtt feltalálni a hacsapuri formájában, és a leghíresebb grúz, Joszif is intenzíven innovált, igaz kevesen lettek tőle boldogabbak.

Grúziában csodálatos ökörszív paradicsomot lehet kapni bármely piacon, vagy útmenti árusnál. Polinával, Tbilisziben élő, de Kazahsztánban született ukrán barátnémmal ki is derítettük, hogy oroszul is ökörszívnek mondják, és bizony egy termetesebb darab szinte egy egész étkezést jelent neki. A helyi piacokon sétálva nem tűnik nehéz vállalásnak lemondani a húsról, hiszen gyönyörű zöldség-gyümölcsöktől roskadoznak a pultok, és minden annyira olcsó, hogy ha spórolni akarsz hóközben, akkor nincs más hátra, mint az akciós repjegy Kutaisziba (ha épp nem borítja fel a teljes világrendet egy globális pandémia).

Galéria még több képpel!

Miközben elmajszolunk egy paradicsomot, megértem miért költözött ide sok honfitársával együtt, akik a posztszovjet valóságban félig-meddig nem is honfiak és leányok már, hiszen legalább olyan örömmel öleli őket keblére “hazájuk”, mint amilyen boldogsággal teszi ezt a magyar kisebbséggel sok szomszédunk. Na meg persze a klíma is jobb itt, bár speciel pont ökörszív paradicsomból Almati környékén is lehet ilyeneket kóstolni, úgy mondta.

Galéria még több képpel!

Tbiliszi nem csak a tornácos házairól lehetne híres, hanem a fekvéséről is: csupa hegy-völgy a város, szinte minden irányból kiváló panorámával. De nem mindegy melyik hegy tetejére túrázik fel az egyszeri utazó, hogy egy orosz betonbunker tetején paradicsomozva egyszerre lássa be a legfontosabb tengelyeket a naplementében úgy, hogy a másnapi úticélja 3 hegyvonulaton túl is felsejlik a felhők szemérmes takarásában. Olykor a hangulat is hasonló magasságokig emelkedett, de alászállva az éjszaka is nyüzsgő városba, azért érződik még a szocializmus szelleme: a szerpentineken gyalogolva hamar szembesül az ember az itteni közlekedési morállal, ha esetleg előtte bármely úttesten való átkelésnél elkerülte volna a figyelmét. De legalább már nagyobb valószínűséggel fogja egy Toyota Prius halálra gázolni, mint egy Zsiguli, és ha szerencsés az illető még csak nem is egy jobb kormányos kivitel.

Galéria még több képpel!

A házak itt-ott omladoznak, máskor Budapesten nem látott léptékben és kortársi szellemben magasodnak az ember fölé. De ha igazán rémisztő élményre vágyna az ember, csak menjen be egy tbiliszi társasház lépcsőházába: van a szürke festéknek az az ősi nem is szocialista, hanem kifejezetten kommenista verziója, amit valószínűleg a legtitkosabb szovjet laborokban fejlesztgettek hét lakat alatt évtizedeken át, mire elérték a már nem fokozható deprimációs hatást. Mire ez sikerült, a Szovjetúnió össze is omlott, de festék volt, van és lesz. Ezt az ínyenc helyiek a világítás és karbantartás szinte teljes zárójelbe tételével szokták a legmagasabb szintre emelni. A szétesés egyébként is jellemző a városra: minden ami öregebb 50 évnél, az valószínűleg épp az összedőlés határán egyensúlyoz, még akkor is, ha Szakasvili reformjai alatt a legszebb orosz hagyományokhoz híven legalább homlokzatot kipofozták egy-két helyen. Sokszor hihetetlen a kontraszt és a lepusztultság akár pár méteren belül is (mondom ezt ugye Japán után), de közben a legtöbb öreg épületnek kifejezetten jól áll a rohadás. Ettől van hangulata a városnak, ami semmiképpen sem svecji sterilség, de ide nem is azért érkezik az ember, hiába a párhuzam az alpesi jellegű legelőkkel és a a mindenhol jelen levő sajttal.

Galéria még több képpel!

Persze a Szakasvili éra rövid tündöklése sikeresen hagyott nyomot a városon: lett egy gyakorlatilag skanzennek kijelölt rész, ahol minden tornácos ház patyolat, miközben ahol élnek is rendesen emberek, ott egy vödör festékre nem volt pénz 85 óta. Na meg modern (technikával épült, nem stilárisan!) épületek, amelyek néha egész ügyesen, néha kifejezetten ügyetlenül egyensúlyoznak a nyugati kortárs építészet remekei és a keletei félreértett és felületesen megvalósított posztmodern giccsek között. Lisszabontól Asztanáig (akarom mondani, Nur-Szultánig) sok helyre képzelheti magát az ember, ha csak ezeket nézi. Ilyen lehet egy igazi kompország.

Galéria még több képpel!

Próbált is kikötni a nyugati oldalon, de a földrajzi és etnikai realitások sajnos ezt nem tették lehetővé. Grúzia nem csak a természet csodáiban, hanem szakadár tartományokban is igen gazdag, bár ez úgy tűnik egyfajta kaukázusi jelleg, hiszen a nagy vízválasztó minden oldalán akadnak-akadtak erre példák. Abházia és Dél-Oszétia már a kilencvenes évektől de facto külön működött, de utóbbi esetében a 2008-as nyári olimpiai játékok alatt mutatta meg a cárevics elvtárs, hogy mi, merre, hány méter. Szakasvili ott hibázhatott, hogy egyszerre akart NATO és EU tag lenni, illetve finoman harmóniába hozni a de facto és de jure állapotot. Ezt az ú.n. Ötnapos Háború árazta be, és azóta immár bő egy évtizede áll fenn a status quo a Nagytestvérrel. Melynek keretében a nem határ-határ néhol szó szerint csak méterekre fut az ország két legnépesebb városát összekötő autópálya mellett.

Forrás: Wikipedia

Galéria még több képpel!

Ez persze nem akadályozza meg a derék grúzokat abban, hogy gyakorlatilag bármibe tegyenek sajtot továbbra is, de dacára a magyarnál is egészségtelenebb hagyományoknak, elhízás ügyileg még mindig mi vagyunk a dobogó közelében. Ennek biztos sok köze van a már említett zöldség-gyümölcs csodákhoz, és a domborzat egészségre nevelő realitásához. Ha már hegyek, a villámlátogatásba épp belefért, hogy legkomolyabb hegymászó teljesítményemet összehozzam, és a pár nappal korábban a már távolból megpillantott csúcs derekáig sétáljak életem első - és a klímaváltozós realitásokat figyelembe véve talán utolsó - gleccseréhez. Erről talán később még írok részletesebben is. Unortodox felszerelésem (innen is csókoltatom a már megszűnt Cheap Monday-t), és a fizikai felkészülés teljes hiánya ellenére sikeresen emelkedtem 5 óra alatt mintegy 1900 métert, amely teljesítményt iránt érzett örömömet csak kicsit lombozta le, hogy a cél közelében vidáman lófrált egy hegyi kóbor kutya, mit sem törődve az én oxigénhiányos vergődésemmel. Apropó, kóbor kutyák: az egész ország tele van velük, és szemben a nem kóbor fajtársaikkal, ők egész barátságosak. Ennek bizonyára az az oka, hogy a városlakók - meg gondolom a Hegylakók is - becsülettel etetik őket. Az önkormányzatok pedig gondoskodnak az oltásukról, aminek szembetűnő jele a fülükön viselt sárga biléta.

Galéria még több képpel!

Miközben ereszkedés közben kezdett visszatérni az oxigén az agyamba, a heggyel szemben levő másik , alacsonyabb vonulatot nézve - amihez képest a Mátra még mindig csupán játszadozó gyerekek homokvára - azon gondolkodtam, hogy ha valahova ki lehetett kötni Prométeuszt sas eledelnek a legendák idején, akkor minden bizonnyal ez a nagyon kopár, nagyon szürke nagyon hegy lehetett az. Az ország első számú képeslap témájával, a Gergeti templommal szemben tornyosulva olyan, mint egy óriási, áthatolhatatlan fal, hiába épült az előbbi is 1700 méteren. A mongol, orosz és ki tudja még milyen hódítók számára igazán szerencse, hogy az itteni folyóvölgyben É-D irányban a "fal" ellenére is tökéletesen átjárható a Kaukázus. Vagy a (poszt)szovjet kamionok számára, amióta ismét megnyitották az orosz határt Vladikavkaznál. Ez a forgalom kicsit ront az idilli hegyi falu imázsán, de semmi sem lehet tökéletes. Paradicsomot szerencsére itt is árulnak az út mellett, és csak 1 Lari az ökörszív darabja.

Galéria még több képpel!

Gudaurinál egy szintén szovjet szintén emlékmű azonban majdnem tökéletesre sikerült, sőt lehet, hogy eredendően az is volt, csak aztán felfedezték a Zemberek, és ez együttjárt a megszokott bazári giccsárusok kitelepülésével, megölve a helyszín varázsát. Azért még így is érdemes kiugrani pár fotóra a bérelt taxiból - ami a Didubéról 4000 forintért visz két embert, hála a sofőr türelmetlenségnek, egy alkalmi (kínában felnőtt, francia) útitársnak na meg a jó időzítésnek. Így viszont igazán VIP az utazás, már majdnem annyira mint egy mezei fideszes templomi esemény az első sorból, de így csak a grúz szobrászat, emlékmű- és gátépítészet remekeit lehet megcsodálni a személyreszabott megállások alkalmával. Egyes tájakon a léptékek és a dimenziók mintha közelebb hoznák a Teremtőt a teremtetthez, mint az amúgy egy Kereszténydemokráciában tapasztalható.

Galéria még több képpel!

Ha már erre kalandozik az ember, illik legalább egyszer marshrutkával is utazni, és mi sem alkalmasabb erre, mint a már megismert szerpentineken a grúz metropoliszba való visszatérés. A helyi közlekedési normák alapján ha valaki előtted halad, akkor nem vagy elég gyors. Így természetesen mindig ki kell köszürülni ezt a csorbát, főleg egy olyan régióban, ahol még nem teljesen idegen a vérbosszú szívmelengető hagyománya. Ha kanyarban teszed, szakadékkal a szélén, akkor pedig dupla pontot ér. Ugyanez a buzgalom érhető tetten a helykihasználás tekintetében: amíg van üres szék, nem éri meg elindulni. És ha azt kérdeznéd az ultra-fapados modell honnan inspirálódott az egy főre eső lábteret illetőleg, akkor jó helyen keresgélsz!

Polina csoda vacsorája

Galéria még több képpel!

A grúz vasúthálózat sűrűsége nem említhető egy lapon Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéével, de ami van, ott legalább közlekedik a vonat, meglepően pontosan. Persze az átlag 50 km/h-ás szédítő sebesség, és a napi egy vonatpár mellett nem nehéz hozni ezt a tűpontosságot. Ugyanilyen akkurátusan ellenőrzik már a vonatra fellépés előtt is a jegyedet, és a félig üres vonaton az online jegyfoglalás sajátosságaként először igyekeznek minden fülkét teljesen megtölteni, egyfajta folyadék, vagy gáz metafóraként, és bizony nem is mindegy hova ülsz. Mivel a kocsik tágassága nem a szovjet vasút grandiózusabb hagyományaihoz, hanem a már említett egyéb közlekedési modellek megoldásaihoz hasonlít inkább, így nagy szerencse, hogy a kalauz szíve nem annyira szőrös, mint a grúz leányok szemöldöke közötti rész.

Galéria még több képpel!

Öt és fél óra vidám zötykölődés után az ember őszinte örömmel szállt ki a vonatból a helyi Debrecenben, ami szinte tényleg annyi izgalmat tartogat, mint az igazi Debrecen: egy nagy templom, sok panel és giccses szökőkút a város közepén. A kivétel: az ide költöztetett parlament, amely alig egy évtizede lakik itt, de a kormányzati negyed már most olyan elvadult, mint a Gyurcsány által megálmodott, soha meg nem épült magyar testvére a Nyugati mögött. A különbség, hogy ez viszont nagyon is materializálódott. Ám ha van ami összeköt minket a helyi gyümölcspárlat otthoni főzésén (csacsa: törköly “pálinka”, mely egy ausztrál utazó elmondása szerint majdnem olyan szar, mint a pajcsó, amivel egyet tudok érteni) és a kommunista múlton kívül, akkor az a karbantartás fogalmának tökéletes félreértése és a gyakorlat megvalósítása.

Galéria még több képpel!

Ellenben itt nagyobb hagyománya van a Patyomkim megoldásoknak, bár a Kossuth téren mi is kezdünk belehúzni, hogy megépítsük a sosem volt múltat, de Kutaiszi belvárosában sikerült mindezt egy egész negyeden át rekonstruálni. Szerencsére kicsi a város, és az eredeti épületek vidáman rohadhatnak tovább. Megszállni viszont a Bagrati katedrális közelében érdemes, és nagyon eltávolodni sem muszáj tőle. Kellemes bukolikus idill, az egész országra jellemző, minden szabad 20 négyzetcentin elültetett szőlőindákkal lugasokká varázsolt utcákon. Kisbolt, nyugalom és panoráma van, viszont a városban jó étterem meg kevés. De inkább menj tovább, mint én tettem: vissza a repülőtérre.