Megmutatjuk milyen a gaijinok istene 外人の神を見せてやるよ

biachu

Amikor Japán fullba nyomja a japánt

2019. február 18. - biac.hu

miya1.jpeg

Egy olyan szigetre jutottunk el, ami bár minden 3. Japánnal foglalkozó fotón szerepel a híres Torii miatt, eredetileg egyáltalán nem volt betervezve. Pedig minden együtt van ezen a szigeten ahhoz, hogy igazi turista mágnesként működjön. És működik is: ez volt az egyetlen hely egész Japánban ahol magyar szót hallottunk, és zsémbes helyiként morogtuk át magunkat egy másik vasúti kocsiba, nehogy mindenféle gaijin beszéd fertőzze az idilli reggelünk nyugalmát — főleg, hogy az előző napi 3 fok, havas eső után már-mármtrópusi, 15 Celsius körüli hőmérsékletre és szikrázó napsütésre ébredtünk. És akkor mielőtt továbbmegyünk, ugye mindenki bekövetett már Instán és Facebookon :)

miya2.jpeg

Na de a sziget! Tényleg van itt minden, ami az egyszeri Japánba látogató szem-szájának ingere! Szarvasok mászkálnak szabadon, akik szerencsére nem annyira kurvultak el mint narai társaik. Van tenger, van jó nagy torii a tengerben, van hegycsúcs — csodálatos rálátással a belső tengerre, a Szetóra, halálos mérgű viperák az erdőben, kolostor a hegyi patak partján, osztriga, okonomiyaki, és ami a legfontosabb: mérhetetlen mennyiségű, főleg kínai turista.

Ez a tömeg már a hiroshimai Helyi Érdekű Vasúton is bántóan felduzzasztja az utazóközönséget, de a kompnál a legszörnyűbb. Szerencse, hogy nagyjából 15 perc az út — amire egyébként érvényes a Rail Pass, a kompokat tekintve egyedüliként — ezért a kikötés után az első adandó alkalommal letértünk a kitaposott ösvényről, és egy kis lépcsőzés után el is jutottunk egy tökéletesen csendes, és két nyugdíjas nénit illetve 3 szarvast leszámítva üres magaslatra, ahonnan szépen be lehetett látni a sziget felét. Meg is állapítottuk, hogy az emelkedők minden turista ellenségei, emiatt viszont a mi jó barátaink. Itt még nem tudtuk, hogy Yakushimán mi vár majd ránk, de arról hamarosan.

 

A domb másik oldalán visszatértünk a falu nem látványosságnak/kulináris központnak szánt részére, ami így csupán a helyiekkel egészen kellemes élmény volt. Felmásztunk még egy templomhoz, de a hirtelen besűrűsödő tömeg gyors távozásra ösztökélt. Így egyre magasabbra kapszkodtunk fel a hegyen, amíg végül egy felvonóhoz értünk. Természetesen itt is hatalamas tömeg várt, és 40 percnyi tétlenség, de még így is megérte feljutni a csúcsra.

miya7.jpeg

Biztos, hogy a legtöbb környező sziget tetejéről hasonló látvány fogadott volna, kevesebb emberrel, de így szervezetlenül, végső soron mégiscsak a tömegekkel haladva, egy olyan helyre jutottunk, ami talán az egész japán utazás egyik legszebb része volt. Kezdetnek egy varázslatos panoráma, a délelőtti verőfény kristály függönyében pompázó tengerrel és milliónyi szigettel — igazán a Felkelő Nap Birodalmában voltunk. Majd néha egy kis hegymászással tarkított ereszkedés órákon át, szentélytől szentélyig. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ez a sziget már valószínűleg elesett a látogatók ostromában, de mégis egy elég jó és tág betekintést nyújtó hely arra, hogy mit jelent a természettel való harmónia japán módra.

miya8.jpeg

Panoráma a Misen hegyről

A Miyajima egyébként a Szentélyek Szigetét jelenti magyarul (mellesleg a közvélekedéssel ellentétben a sziget neve Itsukushima, de az előbbi terjedt el hivatkozási pontként, egyszerre utalva a szigetre és a településre). A legenda szerint nem véletlen ez a sok szakrális épület itt, hiszen a szigeten található Misen hegy tetjén gyakorolták először a buddhista hitet a szigetországban: a Singon szektát alapító Kobo Daishi által a 9. század elején. Hozzá fűződik állítólag a Kana ábécék feltalálása is, ami a Hiragana/Katakana gyűjtő neve, és az utazó nagy barátja, mert ha valami nincs kiírva latin betűkkel, egy-két jel megtanulásával be lehet lőni, nagyjából hol is vagyunk.

Akárhogy is volt, nehéz elszakadni a látványtól. De ha sikerül is, akkor vagy óriás sziklákon lehet napfürdőzni, néha szarvasok közt élvezni a meleget (!), majd egy-egy pillanatra ismét megpillantani a fák közül a tengert. Már-már ezredévvel korábbra képzeltem magam a látványban elmerülve, mely illúziót csak egy a hirosimai deltát vigyázó japán romboló tört meg. Az utak mentén sok helyen a kedves budhista szokás szerint az elhaladók 1–1 követ egymásra téve szép lassan építették land art szerű tornyocskáikat, a szakrálisabb gócokban pedig (nagyobb kő, besűrűsödött szoborcsoport) a sziklákra dobált apró is megsokszorózodott. Szerencse, hogy a szent szarvasok itt is inkább krékert esznek. Az út mentén mindenhol apró kis kőszobrok, az erdő rejtekén is, ahol pedig kell, sapka a fejükön (lásd Yanakából).

Egy dolog zavarta csak az idillt az embereken kívül: a legalább ilyen sűrűn feltűnő, viperákra figyelmeztető táblák! Szuper laza kirándulókként félelem és reszketés jellemezte utunkat lefelé, vajon mikor settenkedik a bokánk köré egy ilyen aljas bestia, hogy közepesen gyors, de annál fájdalmasabb halált haljunk a japán dzsungelben. Szerencsére a kiotói ninja kiképzésünk segített reflexeinket emberfelettire csiszolni, így elkerültük ezt a veszedelmet.

Az út egyébként egy olyan klasszikus hegyi patak mellett kanyarog, melynek medrét háztömbnyi kövek övezik, és a hely hangulatából árad, hogy bármikor megmozdulhatnak. Na nem a Csendes Óceáni tűzgyűrű tektonikus hajcihője miatt, hanem mert csak szunnyadó óriások, akik — egyelőre — mit sem törődnek az apró népséggel.

miya_21.jpeg

miya_20.jpeg

Persze az is lehet, hogy csak a még sűrűbben elhelyezett szobrocskák vigyázzák az álmukat. Az ő utánpótlásukról pedig az a hegy és a patak tövében megbújó kolostor-együttes gondoskodik, amit nem voltunk restek megmászni az ereszkedés embert próbáló és kimerítő feladata után. Itt jószerencsénkért harangot kongattunk, imamalmot hajtottunk, hogy a legfelső szentélybe visszamászva fokozzuk az üdvösséget. Az úton felfelé pedig milliónyi szobor kísért minket vidám tekintetével.

Elhagyva a kolostort egyre fokozódott a szarvas helyzet. Ott voltak az utcákon, a kertekben és mg a patak kikövezett medrében is ők szaladgáltak. Szerencsére a Narában megszokotthoz képest sokkal kevésbé voltak rámenősek, legalábbis egyelőre. A virágba borult fák pedig az egyre felhősebb ég dacára is az addigi legintenzívebb sakura élményt nyújtották számunkra.

Leérve a partra utunk során pedig először igazán megpillantottuk a sziget legnagyobb attrakcióját: A Toriit. Szerencsére apálykor értünk oda, így (többnyire) száraz lábbal tudtuk megtekinteni az egyébként tenger mosta kapu közvetlen közelét is. Már ahol épp nem próbálták két irányból szelfibottal kiverni a fogainkat.

A máskülönben nagyszerű és lenyűgöző helyet itt ismét elárasztotta az embertömeg, ami azért elég sokat levont az élvezeti értékéből, és transzformálta egy Szentendrébe oltott siófoki Petőfi sétánnyá az élményt. Persze mi is a tömeg része voltunk, de valahogy ez a massza az ami Velencétől a Times Square-ig megöli a genius loci-t.

Néhány kötelező fotó után, gyomrunkban érezve a hegymászás fáradalmait ettünk némi friss osztrigát, hősiesen megvédve a narai szarvasok egy rámenős unokatestvérétől, majd kissé szomorúan konstatáltuk, hogy most előszőr maradtunk éhesek egy olyan helyen ahol van okonomiyaki, így végre megkóstoltuk. Sajnos mivel ez volt az első eset így nem tudunk igazságot tenni a nagy Oszaka-Hirosima kulináris háborúban, de az biztos, hogy jó érzéssel fogyasztottuk a naplementében a helyi Gyíkember közösség nagytemplomával szemközt.

Sajnos a kompra a visszajegyet még nem Soros György fizette, pedig ha valahol, hát itt egészen látványosan jelen volt a befolyása. Így viszont annyira megfogyatkozott a készpénz állományunk, hogy igénybe vettük utunk során az első ATM-et, immár Honshúra visszatérve. Némi helyi érdekű csokoládéval és sörrel tramspottingoltunk még egyet mielőtt elkaptunk egy vonatot vissza a Hirosimába, Super Marióval és Carps drukkerekkel levezetve a megpróbáltatásokat. Majd jött a másnap, amikor is az egyik legjobban várt helyre vonatoztunk: Kagosimába.

img_0389.JPG

miya19.gif

Olvass el egy korábbi írást is!

Japánból ajánlom:

Hajrá Ponytok! - Hirosima, a leglazább japán város

Kjótó - A Császárváros

Nara - Szent Szarvasok

Cuki-dzsí - Halpiac a javából

Új sorozat: Marokkó!

Marrákes - A marokkói csoda

Villámkaland Kazahsztánban:

Asztana Honey Moon

A Kazah meló

 

blog_social_link.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://biachu.blog.hu/api/trackback/id/tr8614627358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

slowMotion 2019.02.19. 14:43:45

Lehet, hogy szerencsem volt, szinte alig voltak (oktober)

biac.hu 2019.02.19. 17:07:26

@slowMotion: Biztos itt is van szezonalitás, de akkor te kellemesebben tudtad élvezni :)
süti beállítások módosítása