Az ember viszonylag kevés racionális indokot tud felhozni arra, hogy ugyan miért december legelején utazik a festői Asztanába, de egy nehezen viselt száraz Movember után, már a repülős langyos sör is sarokba szorította az összes ellenérvet. Természetesen esetemben mindig is ott volt a mérhetetlen és ezzel párhuzamosan érthetetlen vonzalom a Kelet iránt, a Wizz filléres ázsiai járata pedig az ember 31. születésnapjával együtt elegendőnek kifogásnak bizonyult, hogy felkerekedjek egy újabb keleti kalandra. Útitársamul ez alkalommal Ádám barátomat sikerült megnyerni, akivel már régóta terveztünk egy békebeli bro tripet, mivel üzleti utakon már megvolt a bemelegítés, de ideje volt a mocskos business-t magunk mögött hagyni, és megcsodálni mit kinál az egyszeri magyarnak a vízummentes Keleti Nyitás.
Kezdetnek a megszokott ferihegyi ketrec helyett a Schengenen túli szárnyat - ahol azért így sem jutott utashíd, de legalább nem a reptéri betonon kellett egy órát várni a nulla fok körüli hőmérsékletben, hanem kényelmesen helyet foglalhattunk a nem túl kényelmes lisztferihegyi designer székeken. Nem állítanám, hogy a gépen levegőt sem kaptunk a túlfoglalástól, de odafelé még csak egy fél sor jutott kettőnknek - na meg az egyhavi absztinenciát megtörő 3 dekás Dreher 5 euróért. Négy és fél óra még barátok közt is megterhelő az új székezésű lakossági Malévon, de erre csak rátesz egy lapáttal a jelentős részben orosz gyökerű utazóközönség, aki sztereotípiákat nem meghazudtolva issza végig - nos nem az utat, hanem valószínűleg már a becsekkolást is. Az egyik légikisasszonytól megtudtuk, hogy bár folyékonyan beszél oroszul, de az istenért sem szólalna meg úgy, mert akkor minden nyavalyájával őt abuzálná az enmagát óvodásra itatott úri közönség.
Egyébként lábjegyzetben muszáj megemlíteni, hogy az eddigi tapasztalatok nem változtak: továbbra is átlag feletti esztétikával rendelkező Szvetlánák párosodnak az antitéziseiket képviselő Alekszejekkel.
A tájakon és időzónákon sebesen átsuhanva egy fél napot ugrottunk az éjszaka közelébe, mire landoltunk a sötétbe burkolózó Nurszultán Nazarbajev Nemzetközi Repülőtéren. Bár Kazahsztán viszonylag sikeres utat járt be az utóbbi időben, különösen közép-ázsiai szomszédaival összehasonlítva - Hello tádzsikok, csókolom türkmének, éljen az egységes Üzbegisztán - azért a posztszovjet valóság még itt is létezik. Egyrészt újabb ékes példáját láthatjuk az épületbe bejutva, hogy rajtunk kívül tényleg bárki tud repteret építeni, másrészt a határon átjutni nem pont ugyanolyan élmény, mint Nickelsdorf irányában. Bár Kínától még messze van a pecsételési kedvük, azért az útlevelemben japán vasútállomásokon for fun elhelyezett helyi bélyegzőket igen lelkesen, és a szúrós szemmel vizslatta a határőr elvtárs. Végül nagykegyesen beütötte a beütni valót, természetesen egy teljesen szűz oldalra. Némi Tenge beszerzése után örömmel adtuk át magunkat a helyi Taxismaffiának, és a budapesti 0 fokhoz képest mintegy 15 Celsiusszal hidegebb éjszakának.
Pózolj plázás karácsonyfával (Fotó: Ádám)
Irány a Baitarek, ami a főváros egyik legfontosabb látványossága, egy óriási torony, melynek a teteje fészek gyanánt fogad magába egy óriási aranygolyóbist, amely nem csak a kazah nép jelképe, tojásmetafóra, és a jóságos elnök tenyérlenyomatának hű őrzője (lásd később), hanem a szállásunkhoz legközelebb eső, könnyen felismerhető tájékozódási pont. Na meg egyben a város mértani közepe. Legalábbis a fővárossá nyílvánítás után ide tervezett urbanisztikai költemény ritmikai origója. A város ugyanis 1994-ig Akmola névre hallgatott, és pár nagyságrenddel kevesebb lakossal büszkélkedhetett. Ekkor azonban úgy döntött a frissen alakult állam vezetése (értsd: Nazarbajev), hogy a déli végeken található Almati (Alma-ata) helyett az északi sztyeppékre költözteti az államigazgatás és a nemzeti büszkeség szívcsakráját. A hivatalos indoklás szerint a földrengésveszély, és a fejlődést korlátozó domborzat miatt kellett új fővárost találni, de a rossz nyelvek szerint nagyban közrejátszott az etnikai megoszlás is. Akármi is volt a háttérben, egy építészeti tervpályázatot követően a japán Kurokawa Kisho készíthette el a város urbanisztikai fejlesztéseit 2030-ig taglaló Master Plan-t. Igen ő az az építész, aki a szívemnek egyik legkedvesebb épületért felelős: a tokiói Nakagin toronyért, amiről még lesz majd írás a blogon, nem hagytam abba Japánt sem!
Torony Karácsonyi csodavilággal #1
A terv legfontosabb része egy hosszú “folyósó”, ami átszeli a várost nagyjából kelet-nyugati irányban, és erre az egyenesre fűződnek fel a település - és szinte az egész ország - legfontosabb épületei. A Baitarek tornyon kívül itt található az elnöki palota, a helyi MOL székháza, múzeumok, egyetemek, és persze a világ valószínűleg egyetlen olyan plázája, ami szerepel egy ország pénzén: a Kan Shatyr (ezzel egyébként a helyi Mol-székház is büszkélkedhet).
A kivitelezés kezdetei - képek a Nemzeti Múzeumból
Amikor eldöntöttük, hogy utazunk, nézelődtünk Asztana körüli csillagtúrázásra alkalmas helyszíneket keresve. A helyzet viszont az, hogy mivel a várost mintegy 1000 kilométernyi majdnem tökéletesen üres sztyeppe veszi körül szinte minden irányba, ezekről hamar letettünk a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt. Az már más kérdés, hogy végül az időjárás és a látnivalók sűrűségének köszönhetően szinte ki sem léptünk az említett urbanisztikai folyósóból. Az egyetlen tervezett kivétel az abban az évben Asztanában megrendezésre kerülő Expo izgalamas területe lett volna, de információink szerint már nem volt látogatható 2017 decemberében, így oda nem jutottunk el.
A bal oldali toronyban volt a szállásunk
A nagy városnézés előtt viszont először még át kellett vennünk az airb’n’b-s szállásunkat. Amit a Northern Lights fantázianévre keresztelt toronyegyüttes egyik épületének 34. emeletén lévő lakásba foglaltunk. A ciril betűk és a keleties pontosság a bejutást illetően kicsit megnehezítette a kezdeteket, de aztán egy percenként párszáz forintos telefonbeszélgetés illetve a kazah és angol nyelv közös gyökereinek felfedezése elővarázsolta szállásadónkat, aki végül beengedett minket a lakásba. Az épületegyüttes úgy néz ki, hogy egy helyi szinten is értékelhető méretű blokkot tölt ki 3-4 emelet magasságig az “alap”. Ez gyakorlatilag egy mini város a benne lévő szolgáltatási szektorral, ami a kisboltoktól a fodrászig mindent felvonultat, amire az egyszeri kazah nomá… városlakónak szüksége lehet. Bár néhány égő már megadta magát, a hívogató félhomály legalább kívül tartotta a sztyeppei hideget, aminek roppantul örültünk, főleg miután a kontaktra várva keresztül-kasul bejártuk a környéket vagy háromszor. Az üzletek külleme nem lógott volna ki bármely kőbányai, vagy kispesti vállakozó portálja mellől, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a kazah tipográfia még nem reflektál olyan érzékenyen a belvárosi genius locira, mint ahogy azt Budapesten egyes helyeken már megfigyelhetjük.
Az igazán antik berendezés, a kiváló festménnyel
Felérkezvén a lakásba, a roppant puritán biztonsági ajtón túljutva először vehettük szemügyre, hogy bizony nem csak kis hazánkban okoz problémát a megfelelő szakik felkutatása. Persze a lakás berendezése ezekről a nüansznyi tévedésekről gondosan terelte el a figyelmet. Ha egyszóval kívánjuk jellemezni, akkor leginkább az eklektikus jelzővel illethetnénk. Egy térben és időben több nagyságrendnyi transzformáción átesett, kézi faragással nem bolondított “barokk-jellegű” komód, tükrösszekrény, és az elkövetkeztő éjszakák meghitt hangulatát hasonló stílusban megalapozó franciaágy szolgált fő berendezésül, amiket roppant lakályos módon egészített ki a két kurva nagy, és ezzel összhangban hasonlóan ronda műbőr fotel, továbbá egy a 90-es években hazánkban is népszerű, meggyfa mintázatú matricával ellátott, beépített szekrény/konyha kombó. Az ágy térbeli kiterjedése bár impresszív volt, de itt is megfigyelhettük az illesztésekhez való roppant liberális helyi hozzállást: a matrac csupán ökölnyi túlzásokkal illeszkedett hézagmentesen.
A gondosan adagolt otthonosságot fokozta egy japán lakás méretével vetekedő TV, egy ízléses tájkép és egy Velazquez repró. Minden lakás neuralgikus pontja, a fürdőszoba itt is külön érdekességeket tartogatott. Egyrészt a benti fényforrás a legdurvább hajógyári szigetes Vizo-klubbot megszégyenítő módon vibrált - éltünk a gyanúperrel, hogy eredetileg egy hasonló intézmény stroboszkópjaként kezdte karrierjét. A burkólók nem fáradtak a kellemetlen, nehezen megközelíthető sarkok és cső ki- vagy bevezetések, szaniterek precíz elfedésével, netán illesztésével: a kazah szigszalag az általunk zöld trutyi névre keresztelt tömítőanyag, amely mindent gondosan ápol, s eltakar. A mintegy 30-40 centis emelvényre szerkesztett zuhany-zug pedig rendelkezett egy törölköző akasztóval a zuhanytérben, úgymond az eredeti funkció diszkrét megkérdőjelezésével.
Az otthonos hangulat így tehát adott volt, akárcsak a 34. emeleti panoráma, de hiába burkolózott már sötétségbe a város, mi még akartunk járni egy keveset. Ez a kevés pedig egészen a velünk szemben lévő plázáig vezetett. Oda pedig egy általunk nukleáris témaparknak keresztelt övezeten keresztül vezetett az út: nem tudom, hogy a master plan telekként vagy parkként számolt-e a két épület közti területtel, de teleknek parkos, parknak telkes küllemű a terület, ahol épp környezetszennyezésre felhívó installációk pettyezték a fagyott földet: félig földbe ásott olajos hordók, és hasonlóan mély értelmű Mad Max díszletek vigyázták a kis temüdzsinek játékát - mert azért egy kisállatsimogató/karácsonyfás elkerített rész még vígan elfért a taxis hiénák és a hordók között. Amúgy a kazahok statisztikailag az iszlám felé húznak, de nem csak a kumisz esetében kezelik roppant liberálisan a próféta utasításait, hanem a posztszovjet alkoholizmus minden stációja belefér a frissen éledő nacionalizmus és vallásosság immár általunk is egyre jobban ismert katyvaszába.
Ha már kumisz, hamarosan végre megkóstolhattuk milyen is ez a rejtélyes ital, de előtte még ettünk egy közepesen jót egy közepesen orosz önkiszolgáló éttermben, majd elmerültünk a helyi szupermarket kínálatában, az említett italra vadászva. Az speciel elég elkeserítő kis hazánkra nézve, hogy a kínálat sok esetben inkább közeledett a Culinaris semmint egy komolyabb Interspar árukészletéhez. Természetesen a kumisz mellé vettünk egy kis vodkát is, némi jéghideg sört, ló sonkát, és az elmaradhatatlan tevetejből készült golyócskákat. Nem maradt ki az időjárásra való tekintettel az inkább jégkrém kategóriába eső eredeti, orosz túrorudi sem. Frissen jóllakva a meleg áldásos hatásával nagyon bevállalóssá tett minket, ezért úgy gondoltuk, hogy az akkor már -15 fokos hideg nem lehet akadálya egy kis open air sörözésnek, ezzel is áldozva a posztszovjet alkoholizmus oltárán. A Baitarek torony töve pedig tökéletes helyszínnek bizonyult mindehhez. A frissen vásárolt készleteinkenek rögtön a seggére is vertünk, hogy egy kiváló jetlages másnappal kezdhessem 32. életévemet. Jótanács #1: ha már kezd beütni a vodka és a sör, ne kumisszal gyógyítsd magad! Jótanács #2: ne is sós tevetejes golyókkal.
Másnap mérsékelten olajozottan indultunk felfedezni a várost, de délutánra már indulásra készen álltunk, a fejfájást pedig a sztyeppei szél és a mínuszok hamar eloszlatták. Hol máshol kezdhettük volna az utunkat, mint a Baitarek toronynál, méghozzá ezúttal a csúcson! Arra nem számítottunk, hogy a nemzeti büszkeségnek egy olyan, szó szerint magasba törő emlékműve a torony, amihez tömött sorokban zarándokolnak a kazahok szerte a pusztából. Így egy kis sorbanállás emlékeztetett minket a kiváló antrénkra tegnapról. Végül csak feljutottunk a legfelsőbb szintre, ahol némi újabb sorbanállást követően belehelyzhettük a kezünket az elnök, akarom mondani ELNÖK keze nyomába. Éreztük, hogy átjár az erő, és tekintetünket a távolban felsejlő kazah Fehér Ház irányába szegeztük. Hirtelen megértettük a posztmodern építészet és a poszt-szovjet lét minden titkát. Siettünk is tovább, de lefelé még megcsodáltunk egy kiváló képzőművészeti kiállítást a kazah nép mindennapjaiból.
A világon kevés olyan főváros van, amelynek legszentebb centrumát az Örs Vezér tere kies tájai után álmodták meg annyi különbséggel, hogy az Árkád helyére 2 óriási mustáros flakont, a HÉV helyére pedig elnöki palotát terveztek. Teljesen szürreális, üres, kihalt tereken haladtunk keresztül, miközben utunkat jól illesztett burkolatok szegélyezték. Néha már olyan érzesem volt, mintha egy Futurama epizódban lennénk valami halott bolygón. Ebből a képzelgésből csupán az egyre sűrűbben felbukkanó őrbódék zökkentettek ki. Főleg, mert egyre többször jelezték, hogy nem kéne itt fotografálni, lehet szépen továbbhaladni, amíg még egyben a fogsor.
Érdekes módon igazi konfliktus nem az Elnöki Palota közelében alakult ki (itt inkább csak figyelmeztettek, de a fűtött bódé elhagyását azért már nem kockáztatták), hanem jóval odébb, méghozzá a Kazah Mérésügyi hivatlanál jött elő először egy, majd még egy katona. Az első is egyből jelezte, hogy nem kéne fotózni, sőt roppant hálás lenne, ha nem kéne betörni az orrunkat azért, mert nem törlöm a képeket. Persze másnaposan legalább akkora a pofám, mint részegen, na meg a hanyatló, liberális Nyugatról érkeztem, szabadságjogok, kutyafasza, amúgysem volt tábla. Így irreális bátorsággal játszottam a hülyét, sőt angol-activity nyelven jó éttermekről érdeklődtem a közelben. Ez láthatóan elbizonytalanította a puszták egyszerű gyermekét, és már majdnem szabadultunk, amikor kirohant a kevésbé megingatható társa, aki egyértelművé tette, hogy vagy csak minket fognak szarrá verni egy ablaktalan földalatti kamrában, vagy leszünk szívesek letörölni a fotókat. Ezt meg is tettem, nem felhívva a figyelmét arra a tényre, hogy az iPhone 30 napig megőrzi még a törlendőket egy másik albumban. Így hát álljon itt a kép, amiért az életünket kockáztattuk!
A titkos épület
Minden háborút megjárt katona megerősítheti, hogy az ütközet után megjön az étvágy, és ha már úgyis arról érdeklődtünk a timuridáknál, hogy hol lehet jót enni, magunk is keresni kezdtünk valamit. Sajnos a belváros itt még leginkább a külső Szentendrei útra hajazó soksávos sugárutakat, és ezek mentén a földből gyorsan kinövő felhőkarcoló csonkokat jelent, a maradék teret blokkházakkal kitöltve. A Kínai Kereskedelmi Központ szomszédos pagodaszerű épületébe már nem akartunk betérni, ebéd előtt elég volt egy kaland. De végül csak kínai lett a megoldás, mégpedig pár sarokkal arrébb, a Havanna lakótelepen sem tájidegen környezetben fogyasztottuk el legjobb, Hot Pot kínai ebédünket két kutyakozmetikus és egy autósiskola között.
Utána haladtunk is tovább gyalog, a tömegközlekedést, mint alternatívát természetesen figyelmen kívül hagyva, vodkával kúrálva a hideget. Megállapítottuk, hogy az egy főre jutó plázák száma valószínűleg nagyjából egy lehet ebben a városban, mert a koreográfia úgy nézett ki, hogy zebra, korty vodka, pláza, áthaladás, vodka, zebra. Egy bazilika méretű mecset rontotta csupán a sormintát. Így érkeztünk el a Khan Shatyrhoz, ami mint már említettem, szintén egy pláza, de az érdekesebb külleműből, és ugye szerepel a pénzükön. Nem más mint sir Norman Foster tervezte, ami magyarázattal szolgál a külcsínyre, de belül már gondosan kezelésbe vették a helyiek. Van benne egy tényleg óriási Zászló, egy monorail (!), és egy vidámpark, méghozzá a világ legrémisztőbb Hóferke és hét törpés installációjával. A monorailra természetesen felültünk, mert bűn lett volna kihagyni, na meg Jurassic Park szörnyek között is vitt az utunk, és az óriás zászlót is egész közelről csodálhattuk meg.
Ekkor már kezdtük úgy érezni, hogy a kazah lét elemi része a plázában tartózkodás, de mi még vágytunk a kintre, ezért megnéztük az óriási, kivilágított "I szív Astana" Instagram spotot, és miközben áthaladtunk a korábban látott mecsettel egyvonalban lévő karácsonyi csodavilág dekoráción, meg is érkeztünk a már említett helyi Mol székházához. Valószínűleg a dubaji pálmaszigeten lévő hotelt erről mintázták, de az asztanai eredeti előnyére szól, hogy ez még valódi posztmodern. Ahhoz azért hideg volt, hogy túl sok ideig mélázzunk az építészetről, így mivel útközben találtunk egy újabb egységet az előző nap megismert közepesen orosz étteremláncból, így a szláv gasztronómia menzásított remekeivel űztük a másnap maradványait.
A következő nap sem sikerült a korai ébredés, mondjuk azt, hogy a jetlag miatt. Mivel keretes szerekezetben gondolkodtunk a látogatnivalókat illetően, a másik Norman Foster épületet is mindenképpen útba akartuk ejteni. Ez pedig nem más volt mint egy hatalmas üveg piramis, vagy hivatalos nevén Palace of Peace and Reconciliation ( kb a Megbékélés és Kiegyezés Palotája). Mivel kiváló napsütéses időnk volt ismét, így gyalog indultunk útnak.Pedig gondolkoztunk a tömegközlekedésen is, de Budapestről nézve érthetetlen rendszerben működött a helyi BKK: elektronikus jeggyel. Ez zárójelbe tette azt a tervünket, hogy egy marék apróval megspórolunk pár km fagyban araszolást. Így hát a már jól ismert Baitarek tornyot kicsit elkerülve egy híd felé vettük az irányt.
Gyorsan felszerelkeztünk még egy palack életmentő vodkával - senki ne mondja, hogy nem akartunk asszimilálódni. Szükségünk is volt rá, mert a hídnál mesterségesen folyammá szélesített Iszim folyócska környékén a pusztai szelek erejével is megismerkedtünk, és ezt még a közbeiktatott Burger Kinges gasztro megálló sem csillapította. Átjutva a víz másik oldalára, egy szinte üres sétányon keresztül jutottunk egy óriási sólymot formáló parkba, aminek a végén egy meserséges dombon állt a megtekinteni kívánt piramis. A palotát legalább 20 emelet magas blokkházak koszorúzták. Ez a negyed még csak most épül ki egészen, de küllemét tekintve meg nem mondtuk volna, hogy nincs akár 40 éves.
Karácsonyi Nukleáris Téma Park
Ha már ennyit sétáltunk a hidegben, be akartunk jutni a piramisba, amihez sikerült kiválasztanunk egy gazdasági bejáratot. Az itt ülő portások kicsit rémülten vették tudomásul érkezésünket, és közös nyelv hiányában a kezembe nyomták a kagylót és beszélhettem egy fő(bb)portással, hogy akkor megtekintenénk az épületet. Kis várakozás után lejött értünk egy guide, és felkísért a főbejárathoz, ahol vehettünk jegyet és csatlakozhattunk egy pár fős csoporthoz. Egy angol nyelvű vezetés keretében megtekintettünk egy népviseleteket bemutató kiállítást (Svábföldtől Romániáig), elvezettek a színház/opera terembe, majd az efölött elhelyezett konferenciaterembe, és végül a fizikailag és metafórikusan is a csúcson lévő kicsi, de annál fontosabb Konferencia Terembe, ahol beleülhettünk az ELNÖK székébe, és még fotót is készíthettünk róla anélkül, hogy bántódásunk esne.Mellesleg a sok kényelmes swzék közül azért neki volt a legkényelmesebb ülése csak, hogy mindenki tudja a helyét. A piramis csúcsán az üvegtáblákat a békét jelképező fehér galambos matricákkal borították, illetve a legfelsőbb részeken a kazah szászlóról ismert nap motívuma jelent meg, ami így a parkkal együtt egy komplex 3 dimenziós metafórában elevenedett meg. Kicsit szájbarágós szimbolika Pritzker díjas sztárépítésszel. Az épület egyébként a maga nemében tényleg nagyszerű, nagyon finom részletek vannak benne, de az egész város olyan, mintha egy kisiskolás tervezte volna G.I Joe-zás közepette.
Ádám fotói a piramis belsejéből
Az épületből kilépve folytatódott a már jól ismert urbanisztikai füzér, méghozzá egy művészeti egyetemmel és a Függetlenség Palotájával, amelyek egy posztmodern Hősök terére emlékeztető szobor-együttes köré épültek. Mi mégsem ezeket választottuk következő úticélul, hanem a két posztszovjet sarokkal arrébb székelő Nemzeti Múzeumra tettük le a voksunkat. Ehhez átkeltünk egy felvonulási útnyi zebrán, és közelről is megszemléltük, hogy milyen az amikor a 90-es évek építészete csak 2005 után érkezik meg valahova. A tökéletes falanszter közelről sem üdítőbb, bár az építkezéseken látszik, hogy legalább most már a hőszigeteléssel is foglalkoznak.
Detroit-külső
A múzeum viszont tökéletes attrakció, és nem csak a fűtés miatt. Maga az épület is érdekes: a külső burkolatba a jurták, szőnyegek mintakincsét vésték bele, és ezek a népművészeti elemek belül is sokszor visszaköszönnek, akár apró részleteken is, miközben maga az épület a szó legnemesebb értelmében kortárs. Összesen annyit sikerült megtudnom az építészekről, hogy egy dél-koreai és részben helyi csapat tervezte, ha valaki esetleg tovább hajlandó kutatni vagy tudja, várom a kommentek között a megfejtést! Mindenesetre az ország 16 születésnapja alkalmából kapta a város a kormánytól (értsd, az ELNÖKTŐL). Bemutatja az ország történetét, van képzőművészeti gyűjteménye, és egyfajta néprajzi múzeumként is funkcionál, de a legnagyobb durranás az Arany Csarnok, amire külön jegyet is kell venni. A fogadó tér impozáns méretét még impozánsabb nacionalizmussal díszítették, jelesül egy kisebb múzeumnyi kazahsztán térképpel a falon, és az elmaradhatatlan arany sassal a fejünk fölött. Adózzunk is egy perces néma főhajtással annak, aki mindezt lehetőve tette!
Fotó 1 & 3: Ádám
A vodkánkat trükkösen áttöltöttük műanyag palackba, de sajnos semmilyen folyadékot nem lehetett bevinni, így arra jutottunk, hogy az a 2-3 deci már lecsúszik, és akkor hazafelé sem kell cipelni. Ez később rossz ötletnek bizonyult, mert a hőmérséklet emelkedésével párhuzamosan kezdett hatni az alkohol is, így édes bódulatban jártuk körbe a kiállítótereket. De legalább nem fáztunk!
Fotó: Ádám
A múzeum egyébként tökéletes példája, hogy hogyan lehet egy amúgy nem túl izgalmas és hosszú történelemből is érdekesen berendezett kiállítást csinálni: a szinte csak tegnap függetlenedett ország rövid múltjáról is összekalapáltak egy tárlatot, persze itt-ott visszanyúlva a szovjet gyökerekig. Néha úgy éreztem, hogy vették a lapot, és kicsit rálicitáltak a Boratra, de erre nem mertem rákérdezni a teremőröknél. Mindenesetre van erőmű makett, óriás rakéta, és persze a dicső múltat és még dicsőbb jelen egyszemélyes felelősét magasztaló Nazarbajev vitrin. Az élővilágot és a nomád félmúlt tárgyi emlékeit bemutató tárlatok szintén érdekesek, meg néha bizarr formájúak - mint az erőmű fotók előtt támadó ugrásban preparált sztyeppi róka. Engem tényleg el tudnak varázsolni a mindenféle történelmi makettek, mardványok, tablók és volt is ezekből bőségesen (kicsit meg is zavarodva a szocialista múzeum vitrin és a kortárs interaktív múzeum koncepciója között - de nincs mindenhol vitrinszakértő a kormány közelében sajnos). Viszont az igazi nagy szám, ahogy már említettem, az Arany Csarnok volt, melyben az egy főre jutó nemesfém mennyiség exponenciálisan nő meg.
Nem csak a külön jegy, hanem a bejutás mikéntje is rávilágított a kiállítás különlegességére. Egy igazán szép kortárs installáción keresztül jutottunk a mozgólépcsőkhöz, amik az egyre kontrasztosabb és kevesebb fénnyel megvilágított úttal teremtettek kellően elmélyült atmoszférát a látnivalókhoz. A termekben pedig rengeteg aranyveret, igazi míves munkák - de aki kicsit is képben van a pusztai népek ötvös művészetével az nem ezen lepődött meg, hanem a leletanyag mennyiségén. De nem csak apró bisz-baszok voltak kiállítva, hanem egész díszruhák, fegyverek, uralkodói (?) jelvények. Emellett látható volt még négy szett lódísz is, a szarvasgancsra hajazó fejdíszeikkel.
Még több kép a galériában
Az Aranny Csarnok után még volt energiánk gyorsan végigszaladni egy kazah képzőművészeti kiállításon, ami a várakozásokkal ellentétben szerintem egész korrekt anyagot tartalmazott (különösen az előző napi Baitarekben látotthoz képest), majd elindultunk vissza. Gyalog.
Még újra forgattunk pár James Bond filmet, de lehet Austin Powers lett belőle
Mire kijutottunk már lement a nap, ami a pusztán azt jelenti, hogy egészen viharosan csökken lefelé a hőmérséklet, és hasonló intenzitással támadt fel a szél. Emiatt, és a dehidratációt szem előtt tartva a panel-karéj hátsó oldalán betértünk egy maszek kisboltba feltölteni a vodka és egyéb készleteinket. Előbbiből a már megszokott márkát lekapva a polcról indultunk is majdnem fizetni, de akkor feltűnt, hogy a Coca Colának nézett üvegem valami más ám! Le is hullott a lepel a kis komiszságról: egy egész helyi termékvonal imitálja a dunaharaszti üdítőgyár kincseit! Így lettünk gazdagabbak egy Kazahstan Colával a vodka és a csokik mellé.
A visszaút gyorsan telt hála a gyorsítónak, de ismét átkeltünk az Iszim folyón, méghozzá olyan szélben (és hidegben), hogy a helyi építészet egy másik remekéről csak néhány elmosódott fotót tudtam csinálni. Így sajnos nincs hiteles képem a Kobra Bázisról (elterjedtebb nevén Kazah Nemzeti Könyvtár). Elhaladtunk még az előző napról majdnem belülről is megismert Mérésügyi Hivatal mellett, de most csakazért is a vele szemben lévő óriás íves házsoron átfutó led animációt filmeztük. Így minden konfliktus nélkül értünk toronyházunk aljába, ahol az ott székelő üzbég étteremben költöttük el utolsó vacsoránkat. Én bevállaltam egy tüdő alapú ételt, ami tényleg finom volt, és nagyon is ment a frissen vásárolt nemezsapkámhoz. A frissen fűtés alá került keringésünk és az egy korsó helyi sör viszont elég volt ahhoz, hogy ne legyenek elalvási problémáink.
"De Csoró régi barátja volt, együtt agitáltak annak idején, komszomolista korukban, a kolhoz mellett, együtt számolták fel a kulákgazdaságokat." (Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála)
Másnap így napkeltére nyitottam a szemem, ami a sztyeppe közepén, 34 emelet magasan igen látványos. A gép indulása előtt még volt időnk egy utolsó sétára a közelben, ahol a feng shui közép-ázsiai terjedését, a karácsonyi díszeket és egy köztéri giccskiállítást csodálhattunk meg. Utóbbi az egykor Budapesten botrányt okozó tehenes giccsparádéra emlékeztetett, csak tehenek helyett emberfigurák tartottak glóbuszokat, és mindegyik egy-egy ország karakterisztikájában került kifestésre helyi “művészek” által. Ennek ékes példája a magyar megoldás, a többit nem voltam hajlandó lefotózni.
Közép-ázsiai tündérkert
A reptérre taxizva még elsuhantunk a már bezárt expo mellett, és rengeteg plakáton láttuk, hogy épül ám a metró is! Plakátok helyett a valóságban nő viszotn irgalmatlan tempóban a város, ami nem lesz szép, de legalább nagy és rideg. Ennyi elég is volt belőle elsőre, de azt hiszem mindenkinek érdemes egy hétvégére átruccanni, mert kevés ilyen olcsó egzotikus kaland érhető el Budapestről. Legközelebb pedig már teljes közáp-ázsiai expedícióra térek majd vissza a tervek szerint!
Addig is a korábbi írások:
Tokió elfeledett kerülete: Yanaka
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
