Átkelés az Atlaszon - 1. rész

2019. augusztus 07. - biac.hu

Rég írtam már, és még ennél is régebben volt szó Marokkóról. Egy időre kicsit el is ment a kedvem az írástól, de annyira szép az ország és ehhez méltó élmények vártak arra, hogy lejegyezzem őket, hogy csak eljött a folytatás ideje. Természetesen a fél világ bejárása után sem tanulok a saját hibáimból, és egyrészt mindent egyszerre akarok látni, másrészt vagy méginkább ebből kifolyólag, mindig van az utazásoknak egy olyan pontja, amikor egy (szerencsésebb esetben kettő) éjszakát töltünk valahol, ami általában a legszebb, legérdekesebb és/vagy legvadregényesebb része az utazásnak.

Ne maradj le a legújabb írásokról, érdekességekről, kövess Facebookon és Instán!

Japánban ilyen volt Jakusima varázslatos szigete, ahol szerintem egy hónapot el lehetne tölteni csak azzal, hogy reggelente kiül az ember a sziget egy pontjára és helyszíntől függően felfele vagy lefele bámulja a természetet. Portugáliában ezt Costa Novával sikerül eljátszani, ahol egy kicsit téren és időn túl lehet ugyanígy elmerülni az Atlanti-Óceánban, időjárástól függően képletesen vagy akár fizikailag is. Litvániában az Isten is erre teremtette a Kur-földnyelvet az érintetlen erdeiben bóklászó szarvaspopulációval és a hihetetlen homokdűnékkel. Mindegyikben közös volt, hogy a helyszínre jutni sem egyszerű, így az egy éjszaka még inkább kevésnek tűnik, és ennek ellenére is olyan csodálatos és intenzív élmények, hogy egy Atlasz hegységes posztban is már egy egész bekezdést szenteltem nekik. De mindezt azért, mert ahogy már sejteni lehetett, az itinert sikerült ismét úgy összeállítnai, hogy itt is csupán ennyi időt adtunk magunknak.

Marrákes kasbah - a startvonal

Ahogy a korábbi hibáknál, ebben az esetben is maga az odajutás volt a legproblémásabb része az egész túrának, bár mint egyik-másik esetben már bebizonyosodott, itt is az út maga volt cél, nem csupán a szállásul szolgáló városka, Ait-Benhaddou. Ami egyébként szintén egy roppant érdekes része volt az egész 24 órás kalandnak, de az utazás során tapasztaltak nélkül fele ennyire sem értékeltük volna. A város egyébként arról híres, hogy sok film és sorozat képzeletbeli helyszíneként került már a vászonra vagy a képernyőkre, mert szinte érintetlenül maradt meg a középkori erődje. Na meg mert a közeli nagy(obb) város, Ouarzazate a marokkói Hollywoodként üzemelve szakadatlanul azon fáradozik, hogy minél több nemzetközi produkciót csábítson ide kedvezményes adózásával és autentikus helyszíneivel.

Gondos megfigyelésekbe'

Több módon is el lehet jutni az utóbbi városba, de sem a szervezett út, sem a buszozás nem tűnt jó alternatívának a bérelt autóval szemben. Ami viszont néhány cikk elolvasása után mégsem tűnt olyan jó ötletnek, hiszen a legdörzsöltebb balkáni neppereket megszégyenítő trükkök garmadájáról számoltak be hosszasan. Végül úgy döntöttünk mégiscsak megpróbálkozunk vele, hiszen egyrészt még mindig ez a leggyorsabb és legfüggetlenebb módja az utazásnak, másrészt pont az olvasmányos élmények kimerítő részletességű beszámolója után úgy éreztük tudtuk mire kell figyelni. A szállásunk pedig ebben is kifejezetten segítőkésznek mutatkozott, és emellé még az interneten elérhető áraknál is kedvezőbb ajánlatot küldtek. A kölcsönző értünk jött reggel a riádba, és együtt mentünk nagyjából oda a kocsihoz, ahol első este kiraktak minket a reptérről jövet.

Meta képalkotás

Az armageddonra készülve mindent H.I.H.E.T.E.T.L.E.N.Ü.L. alaposan körbefotóztunk, aztán körbevideóztunk; kint is, bent is, talán néha még kicsit alul is. Az első problémás pont ott érkezett, hogy bár kértünk biztosítást is ha bármilyen kár érné az autót, ők csak a helyi kötelezőt gondolták ebbe bele. Emellé olyan hitelesen nem értettek angolul bonyolultabb mondatokat, hogy egy óra activity-s érvelés után végül feladtuk. Ez mondjuk akkor nem volt megnyugtató, de annyira karcos, leharcolt külseje volt az autónak közelről, hogy ha őszintén akartuk volna kitölteni a hibákra vonatkozó részt a papíron, akkor egy 6B-s ceruzával kellett volna az egészet vastagon besatírozni. A másik fontos trükk a cigi égette foltok az utastérben szerencsére kimaradt, valahogy ez az autó megúszta előttünk, és mivel mi az önpusztítás más lassú módjaival élünk csak, így ez a veszély nem fenyegetett. Innen már csak a fizetés volt hátra, amihez jótanács: előző este emeljetek limitet az ehhez használt kártyán, mert a helyi adat sim és az otthoni mobilbank nem mindig jönnek ki jól egymással. Végül újabb negyed óra szerencsétlenkedés után egy másik, nem erre szánt és nem hitelkártyával megoldottuk, némi rossz szájízzel.

Persze amikor azt hittük, hogy most már végre csak az utázásra kell koncentrálni jött a kiábrándító valóság a gyakorlatilag üres tank formájában. Na meg a kasbahból való kijutás is tartogatott kihívásokat méghozzá, hogy se ne gázoljunk el senkit a teljesen más közlekedési kultúra nevében, se ne hajtsunk be olyan sávba, ami mérsékelten álcázott buszsáv, és póruljárt barátaink beszámolója szerint a végén a rendőr kifejezetten szelektíven alkalmazva a törvény szigorát csak rád vár! Egyébként elég sok helyen vannak jelen demonstratíve, hogy emeljék a közlekedési morált. Amin van is mit emelni, de nem csak hallottuk, erre-arra olvastuk is, hogy azért mindig könnyebb a külföldivel példát statuálni, és a kiszabott bírságnál is szeret vastagabban fogni a ceruza. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, mindenesetre az első negyed óra navigációs rémálommal indult, majd benzinkútért imádkozással folytatódott. Miközben kijutottunk a városból nem lehetett nem észrevenni, hogy milyen kontrasztos a helyi folyó vízhozama: november végén épp csak csordogált benne valami, amin megcsillanhatott a nap sugara, de a medréből látszott, hogy a tavaszi áradások alpesi mennyiségű vizet zúdítanak az egyébként csendes partokra. Bár már félszemmel kezdtünk elmerülni a táj szépségében, hiszen a hajnali pára még nem száradt fel teljesen, és így a távoli hófödte magaslatok előterében életerősen zöldellett, ami valamennyire is zöld, azért nagy megkönnyebbülést hozott, amikor végre sikerült megetetni aranyszínű koreai paripánkat

Innentől már csak a sofőrnek volt idegtépő az út, és mivel Zsófi vezetni, én a blogra fotózni tudok jobban, a munkamegosztás is hatékonyan sikerült. Nem reprezentatív mintánk alapján Marokkóban 6 fajta gépjármű közelekedik az utakon: kamion - az indiainál szerényebb, az európainál eklektikusabb festéssel, busz és kisbusz, továbbá levetett francia szarok, az igásló szerepében bármelyik Dacia és mind közül a legfontosabb: Merces Benz W123, olyan mértékben lepusztulva, hogy ez már Albániában sem lenne nedves álmok tárgya. Mellesleg ezek általában mind taxik voltak, és _legalább_ 5 ember utazott bennük, nem egyszer a tetőcsomagtartót is elrettentő mértékben megpakolva (meg úgy alapból: felszerelve).

Mondanom sem kell, hogy Marokkóban igen dinamikusan halad a forgalom, hiszen mindig mindenki +30 km/h-val közlekedik a legmagasabb biztonságos sebességhez képest. Ami alapból is jóval meghaladja a szabályos értékeket. Ezzel mondjuk együtt lehet élni, bár sík terepen is szereztünk pár ősz hajszálat, hiszen előzni szigorúan csak akkor szabad, ha beláthatatlan kanyarban vagyunk, vagy legalább kettő kamion jön szembe, esetleg már elkezdett valaki előzni, és a szégyen valószínűleg hetedíziglen szállna a családra, úgyhogy a beláthatatlanná váló útszakaszon is meg kell kockáztatni több autó távolságból. És persze ezek bármilyen kombinációja. Ami viszont még izgalmasabbá tette ezt, az az volt, hogy az út jelentős részében hegyi szerpentineken kanyarogva, a felújítások miatt sokszor egy sávra szűkített utakon, többszáz méter mély völgyekkel alattunk mutatták be a helyi Fittipaldik a vezetési tudományukat. Bár sem mi nem maradtunk ott, sem mást nem láttunk pórul járni, de gyanítom, hogy ha lett volna lehetőségünk lenézni az út pereméről, sok roncsot láthattunk volna a mélyben

Az első rácsodálkozás a léptékekre

Amikor viszont épp nem volt halálfélelmünk, ráértünk megcsodálni, hogyan változik a táj és a mikroklíma szinte minden fél órában. Marrákes után 10-15 km-el minden elkezdett zöldülni, és megjelentek az út mentén a néha 2-3 m magasra is megnövő kaktuszok. Bár Izraelben még nem jártam, de ilyennek képzelném a “bibliai táj” jelzővel illetett környezetet: olajfák váltják a pálmafákat, miközben itt-ott kaktuszok és egyéb érdekes növények tűnnek fel, az európai szemnek azért szelíden kopár tájon. Ahogy elkezdtünk felkapaszkodni az első magasabb dombhátra - talán már hegyre - még szembeötlőbb lett a flóra változása. Az előttünk tornyosuló egyre magasabb hegyek egyre több zöldbe öltöztek, miközben a nekünk immár hátukat mutató vonulatok sokkal szegényesebb növénytakaróval tekintettek irigykedve szomszédaikra. Szépen kirajzolódott, hogyan fogja fel a hegység az Óceán felől érkező nedves légtömegeket, és profitál belőle a szerencsésebb oldala minden kiemelkedésnek. Ahogy átkeltünk az első fontosabb vonulaton, a hegyek kőzetanyaga is váltott vörösből sárgába, ezzel is fokozva a szín és forma kavalkádot, ami az utat jellemezte. Néha szűk folyóvölgyekben kanyargott az út, néha mint terepasztalra, úgy láttunk rá a tájra, és nincs az a fotó ami ezt a térélményt visszaadná.

Az utazási élményt viszont nagyban rontotta, hogy épp folyamatban volt a régi főút bővítése, és így a legeldugottabb hegyi szakaszokon épp csak lépésben sikerült haladni, amivel az amúgyis 4 órásra becsült menetidő gyorsan ötre módosult. Igaz rá is fért a bővítés, mert azt még állítólag a francia gyarmatosítók vágták a hegybe. Ahogy azt korábban már írtam, nem kellett a helyi úrvezetőket attól félteni, hogy ne a leglehetetlenebb helyeken próbálkozzanak hajmeresztő mutatványokkal, és mondanom sem kell, természetesen ott veszett el a legtöbbször a talán sosem volt türelmük, ahol épp aszfalt sem nagyon akadt. Ahol mi 10-20-al döcögve igyekeztünk a bérautó karcoktól pettyezett habtestét az éles köveknek még a gondolatától is óvni, ott helyi barátaink autópálya tempóban száguldottak bele a frissen felszedett kopóréteg helyén az éppen Kis-Balatonnyi méretűre növő pocsolyákba

Aztán egyszer csak feljutottunk az út legmagasabb pontjára, ami még így is vagy 2000 méterrel az Atlasz legmagasabb pontja alatt volt, de legalább ugyanennyit emelkedtünk is, mióta elindultunk. Addigra már a magasság miatt nem volt kérdés, hogy ott miért kopár a táj, bár egy-egy szél és fagyvédettebb zugban akadtak még kis oázisok. A látvány mindenesetre földöntúli volt, hála a sugárzóan tiszta Napsütésnek és az ebből fakadó éles fényeknek

Az út mentén egyébként mindenhol színes (és kevésbé színes) ásványokat árusító helyiekbe lehetett botlani, és amikor az egyéni csúcsunkon megpihentünk egy gyors videózásra, akkor már be is támadott a pár fényesen csillogó érmében bízó berber öreg. Szerencsétlenségére ásványgyűjtő korszakomból vagy 25 éve kinőttem, de az tény, hogy igen élénk színben pompázó gumókkal próbálkozott.

Innen már csak az ereszkedés volt hátra, és térben és időben is féltávnál jártunk. Az élmények hatására eleinte pikk-pakk telt az idő addig, ám innentől úgy kezdtük egyre jobban érezni a lassan vánszorgó perceket, ahogy a növényzet is ezzel arányosan fogyatkozott. A konkrét ereszkedés az első völgybe még olyan volt, mint megérkezni egy másik világba, hiszen légvonalban egy Budapestnyire még délcegen feszítő fenyvesek árnyékában kanyarogtunk, itt pedig leginkább óriási - immár ismét vörös - sziklák meredeztek az út oldalán, és a hiányos növénytakaró miatt egyre jobban szembesültünk az erózió nyomaival a tájon: olyan volt, mint amikor gyerekként a homokozóban Grand Canyont csináltunk azzal, hogy vizet öntöttünk a hegyeinkre, csak itt 1:1-es méretben csodálhattuk meg hogyan is dolgozik a természet valójában.

Időnként áthajtottunk egy-egy falun vagy városkán is, és ahogy távolodtunk Marrákestől, úgy éreztük egyre idegenebbül magunkat. Na nem mintha ott csak mutatóban lettek volna mecsetek, és mindenki a legújabb francia divat szerint öltözködne, de valahogy a klíma változása jobban kiemelte a különbségeket. És mivel a települések is kisebbek voltak, így a lényegük is jobban szem előtt volt. Ilyen lényeges dolog volt például a vidéki hentesek standjai, amelyeken mindenféle hűtés nélkül roskadoztak a remélhetőleg frissen vágott állatok, nem is túl lelkiismeretesen szétbontva. Elsőre bizarr látványt nyújtottak, de aztán hamar elterelte a figyelmet róluk az autósokhoz hasonlóan öngyilkos hangulatban közlekedő gyalogosok kerülgetése. Nem igazán szerettünk volna ilyen felületesen felszabdalt holttestekként feküdni egyik faluban sem egy közlekedési baleset utáni lincselés eredményeképpen.

A másik dolog, ami egyre jobban elkezdett feltűnni, az a rengeteg igen suta, kézzel festett nacionalista propaganda kép, olykor országtérképpel, ami ez esetben természetesen az annektált nyugat-szaharai területekkel kiegészülve ábrázolta Nagy-Marokkót. Kevés olyan ország van, aminek a formája eredendően sem rántotthús, de a megnövelt területű Marokkó kifejezetten ilyen.

Ez már egyértelműen kősivatag, pedig itt még akad egy-egy növény mutatóba

Ahogy ereszkedtünk egyre inkább idegenebbé vált a táj, mert eddig még nem volt szerencsénk ilyen szegényes flórájú területhez. Eleinte azért nem volt növényzet, mert még olyan magasan voltunk, aztán valamennyire visszatért, de sokkal szerényebben mint a vízválasztó másik oldalán, majd kezdett egyre inkább megfogyatkozni ismét, és csak a folyócskák szabdalta völgyekben nőtt valami zöld, végül az is eltűnt szinte teljesen. Még Ouarzazatétől is vagy egy órányira voltunk, nemhogy a Szahara peremétől, de máris egy olyan vidéken jártunk, amit nem tudtunk hova tenni. Teljesen szokatlan érzés ilyen kopár környzetet látni, és bár a puszta sziklák látványa is rendkívül részletgazdag, mégis az ember szeme szomjazik valami zöld után. Szerencsére az évszak miatt nem volt meleg, így még furcsább volt ez a látvány az út mentén pufidzsekiben haza sétáló iskolás gyerekekkel együtt. Még ennél is furcsább volt, amikor néha egy-egy kanyar szinte visszafordított minket, és emellé a látvány mellé társult ahogy a már mögöttünk hagyott hegység továbbra is fenséges módon tornyosult fölénk a hósipkás csúcsaival.

Szürreális üresség

Végül aztán már egyértelműen a sivatagban voltunk, méghozzá egy kősivatagban, ahol meglepően sűrűn tűntek fel az út mellett focipályák. Valahol bizarr látvány volt a két kapu a semmiben, miközben amerre a szem ellátott csak kövek voltak - meg néha az ezeken napozó, eleinte dölgöttnek tűnő, valószínűleg kóbór kutyák. A dinamikusan kanyargó úton aztán feltűnt “Szauron Szeme”, avagy Ouarzazate napelemparkja. Ez egy olyan erőmű, ahol egy hatalmas oszlop körül elhelyezett rengeteg tükör az oszlop tetejére irányítja a napsugarakat, óriási hőt termelve, ami aztán meghajt egy generátort, ami aztán áramot termel. Mondanom sem kell, igen praktikus megoldás a sivatagban. A létesítménytől még persze rengeteg km-re voltunk, és a várostól sem kevésre, de a torony csúcsa olyan erősen ragyogott, hogy hamar kiszúrtuk a távolból, aminek az is lehetett az oka, hogy a helyi egység elvileg a legnagyobb ilyen jelenleg a világon.

Szauron szeme a távolban - Naperőmű Ouarzazatéban

Bár csak egyetlen nap történetét mesélem, már így is vagy 10000 karakternél tartok, úgyhogy egy tökéletes cliffhangerrel most itt ér véget ez az írás. Vajon eljutnak hőseink a városba? Mit látnak a sivatagból? Megússzák baleset nélkül? Megtudhatod a következő részből! Addig is, írd meg kommentben mit gondolsz az eddigiekről, vagy ha már jártál ott, neked milyen élményeid voltak?