Marokkó régóta rajta volt azon a bizonyos térképen, és amióta fillérekért repül oda két fapad is, és minden ott járt ismerős folyamatosan áradozott róla, már csak a megfelelő dátum hiányzott, hogy felkerekedjünk mi is ebbe a közepesen távoli országba. A dátum pedig 2018 november vége-december eleje közé került, egyrészt egy kis D-vitamin kúrával készülve a szomorú közép-kelet európai télre másrészt, mint a kazahsztáni irásból már tudjátok: nincs is jobb, mint mérsékelten mostoha körülmények között ünnepelni, hogy megint egy évvel öregebb vén szar lettem. A Cím már el-spoilerezte, hogy végül a kékebb légitársaságot választva az Atlasz legmagasabb nyúlványainak lábánál elterülő ősi Marrákesbe érkeztünk. Ebben az írásban egy kis általános Marokkót leszámítva csak ezzel a várossal foglakozom majd, de érkezik a beszámoló a kalandos Atlasz-átkelésről és a sivatag pereméről, eljutunk a rejtői nevű Casablanca falai közé, onnan a festői hírű Fezbe, majd nem várt fordulatként mégis megszállunk Rabatban, a fővárosban, hogy végül Tangerből keljünk át Héraklész oszlopain, vissza az öreg kontinens olíva-olajba áztatott boldog déli végeire.
Az itiner
Ázsia után az ember azt gondolja, hogy már igazán jelentős meglepetések nem érhetik a nagyvilágban utazva: kosz és high-tech, hideg és meleg, nyelvi és kultúrális korlátok. Ezzel a gondolattal készültünk Marokkóra, na meg a rengeteg ismerősi útibeszámolóval ami, mint ahogy már említettem, igencsak pozitív képet festett az országról. Az itiner összeállítása is csak ezt erősítette, hiszen hihetetlen színek, ismerősen-idegen ősi épületek, gazdag kultúra ígérete várt ránk. Nem meghazudtolva magunkat, 9 napi ott-tartózkodásra legalább két hétre elegendő állomást fűztünk fel, hiszen olyan nincs, hogy majd pihenünk valahol és elmerülünk a hely szellemében (felkészül Grúzia).
Egy kis történelmi kitekintés: a Lonley Planet alapján igyekszem összefoglalni a legfontosabbakat. A város már az ókor óta karavánok pihenőhelye, majd az Almoravida birodalom idején vált fallal körülvett - és erőddel védett - településsé mintegy 1000 évvel ezelőtt, felismerve stratégiai elhelyezkedését. Kapott föld alatti öntözőrendszert (khettara) és ekkor alakult ki az azóta a város jelképvé vált rózsaszín (lazac? mályva? - kommentben szavazzatok) építészet. A sok egymással dulakodó berber király/hadvezér/erős ember pedig szép lassan betagozódott a birodalomba. A város egyébként egyike a négy királyi városnak Fezzel, Rabattal és Meknesszel, így tehát természetes, hogy rendelkezik királyi palotával.
A valóságban még a logónál is látványosabb volt a hegyvonulat
Már a levegőből feltárult az Atlasz gigantikus vonulata, egészen a tengertől és leszállás után sem lett kevésbé megindító a látvány. Mellesleg az egész hegység legmagasabb pontja épp Marrákes közelében található, úgyhogy csodálatos látványban volt részünk még a szállásunk tetejéről is. Sajnos nem sokkal az utunk után érkezett a hír a két meggyilkolt skandináv túrázó lány esetéről, akik a csúcs közelében túráztak. Ez persze ne tántorítson el senkit az utazástól, Marokkó nagyon szigorúan igyekszik elejét venni bármilyen vallási szélsőségnek, az ország érdekeit szem előtt tartva - legalábbis a nagyobb városokban biztosan, hiszen hatalmas tömegek élnek a turizmusból. Félni azt gondolom nem kell, de azért nem árt odafigyelni.
De először még be kellett jutni az országba, ami szerencsére rém egyszerűen ment, mellesleg egy olyan reptéren keresztül, amelyet igazán megirigyelhetünk. Ez egyébként jellemző volt végig az országra: a fontos infrastruktúrális fejlesztések mostanság készülnek el, és bizony nem szerénykednek a funkcionalista kivitelezéssel: minden reptér vagy pályaudvar egyben reprezentációs tér is, amit nem is félnek erre használni. Még a reptéren vettünk 5 euróért egy (Orange) adat simet, ami sokat segített az úton, de nem vagyunk meggyőződve róla, hogy nem találtunk volna jobb szolgáltatót.
Az utcán a füst tagadhatatlan jele, hogy Európától távol vagyunk, és végre érdekes a streetfood
Bár késő délután értünk oda, de nem voltunk annyira délen, hogy ne a naplemente környékén szálljunk le. A 15-20 fok közötti hőmérséklet a reggeli havasesős fagy után igazán felüdítő volt és ebben a napszakban vannak talán a legszebb színek a városban. Érdekes egyébként, hogy Marokkó elvileg Angliával van egy időzónában és a repjegy vásárlásakor is ennek megfelelően adták meg helyi időben az érkezést, de úgy tűnik volt egy kis kavar a téli-nyári időszámítással, mert pontosan ugyanannyi óra volt, mint Budapesten. Ezzel sajnos a nagyon kedves berber sofőrünket szívattuk meg akaratlanul, utólag is elnézést. Mint megtudtuk, nemcsak, hogy berber, de az év legnagyobb részében a magas hegyek között él, és hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni a marokkói válogatott nyári VB szerepléséről, sajnos őt a foci nem igazán érdekelte. Nem úgy a téli sportok, amit nem csak néz, de űz is rendszeresen - de a Négysánc versenyben sajnos én vagyok a laikus.
Balra a riád bejárata, mögöttünk a zsákutca vége - másnap reggeli kép
A szálláshoz kínáltak pluszba sofőrt, és azért is választottuk, mert Marrákes - akárcsak minden jelentős marokkói történelmi város - a régi részein olyan zegzugos utcaszerkezettel rendelkezik, amiben igencsak embertpróbáló feladat a navigáció. Naivan azt gondoltuk vele majd legalább az érkezés lesz kevésbé kalandos, de azzal nem számoltunk, hogy nemhogy a kisbusszal, de egy Daciával sem lehetne behajtani a HOTEL-nek még csak a közelébe se. Úgyhogy pár sikátornyira a céltól kaptunk egy szóbeli útbaigazítást, majd ott maradtunk a lassan sötétbe burkolózó királyi város egész ősi hangulatot árasztó utcáin. Annyit tanultunk az országról, hogy nagyon sok kevésbé önzetlen, de mindenképpen segíteni akaró helybélivel fogunk majd találkozni és a leghatékonyabb módszer minden fejfájás elkerülésére a folyamatos határozottság. Ennek már Ázsiában is hasznát vettük - és valjuk be, a Király utcában is - de nehéz határozottnak lenni, ha nem tudod hol vagy és hova kell menni. Természetesen ahogy az várható is volt, nem sikerült megtalálni a szállást elsőre, ellenben 3 méter után nyomunkba is szegődött több úriember a fent említett csoportból. Amikor nagyon szűk zsákutcákba jutottunk, vettünk egy nagy levegőt, és visszamentünk a térre ahol kirakott minket sofőrünk, és megpróbáltuk működésre csiholni a frissen szerzett adat simet. Nem tudom, hogy a lefedettség ennyire rossz, vagy az Orange szolgáltatása, de nem igazán akart működni, úgyhogy inkább próbáltuk összemazsolázni a szóbeli instrukciókat, és nekiveselkedtünk még egyszer. Ezúttal egy másik zsákutcába néztünk be, és amikor már pont elkezdtük az újabb visszavonulást tervezni, megláttuk az egyik jellegtelen ajtón a még jellegtelenebb feliratot: Riad Lien.
A madár
A riad olyan szállástípust jelent, ami gyakorlatilag egy olyan ház, ami körbeölel egy udvart és onnan nyílnak a különböző szobák. Egyrészt a legtöbb szállás az ilyen városokban riad, másrészt igencsak szemetgyönyörködtető fotókkal illusztrálják a szállásfoglaló oldalakon. A valóságban azért minden egy-két fokkal szerényebb, a díszek többnyire gipszből készült faragványok, de azért még így is egész kellemes a megjelenésük. Ellenben a tény, hogy ezek régi házak együtt jár azzal is, hogy a hangszigetelés gyakorlatilag értelmezhetetlen, és bizony a helyi klíma ingadozása a hőszigetelés tekintetében is hagy némi kívánnivalót maga után. Az már csak egy külön helyi érdekesség, hogy az alábbi képpel illusztrált módon volt a legtöbb helyen elkülönítve a háló rész a fürdőtől.
A vendégszeretet, vagy legalábbis vendégfogadás mindenesetre kiváló, mellesleg a mi Riádunk női tulajdonos mellett csupa lánnyal üzemelt. És nem, nem angyali húrik öltáncára kell gondolni, de egy ennyire patriarchális országban ez üdítő kivétel volt. Emellett nagyon aktívan kommunikáltak velünk minden óhaj-sóhajunkról már az odaérkezés előtt. Rajtuk keresztül foglaltunk autót is, ami kalandosan indult, de végül pozitívan zárult a történet, de arról majd a következő posztban.
Jemaa el Fnaa - a Főtér
Miután felfrissültünk kicsit, erőt vettünk magunkon, és belevetettük magunkat az addigra sötétbe borult utcákba. Mivel a medinán belül voltunk - ami gyakorlatilag a megmaradt várfalakon belüli, óvárosi részt jelenti - így adta magát, hogy már csak navigációs szempontból is a turisztikai gravitációs mező közepe felé induljunk, ami ebben az esetben a Jeema el Fna nevű tér volt. Az elmondások alapján ez a város főtere, és nagyszerű hangulata van, mindig tele élettel, ahol az éhes gyomrot is meg lehet tölteni. Ez persze olyan, mintha Budapesten adventkor a Vörösmarty térre mennénk vásározni, vagy a Váci utcába enni nagyjából hasonló méretű tömeggel vagy olyan minőségű étellel, szóval nagybetűs NO GO zóna. Persze itthon nincsenek majmot az ember nyakába rakó, majd azt pénzért visszavevő - nos nevezzük őket jóindulatúan árusoknak. Erről persze apám ezer éves thaiföldi trükkje jutott eszembe, amikor az ottaniak hasonló szolgáltatás keretében, de kígyóval húzták le a turistákat pár dollárral. Amikor őt is betalálták, csak annyit mondott, hogy fizessenek neki 50 dollárt, ha kell még a kígyó...
Ezt a kört mi szerencsére megúsztuk, bár el kell mondanom, hogy legkésőbb az Aladdin óta akartam egy majmot. Viszont a helyi kulinária leginkább az ilyen gravitációs mezőknél megszokott, Váci utcai becsábítós modellel operált. Minden árus roppant kedvesen, már-már átkarolva invitált a “Welcome back, my friend” felkiáltással. Ezektől a sikátorokban már sikerrel alkalmazott lendülettel távoztunk, és végül a tértől azért nem túl messze vetődtünk be az éhhalál szélén egy mérsékelten bizalomgerjesztő kvázi-kebaboshoz. A 20 dirhamos ár egy ételért kedvező volt, bár azért nem lettünk a műfaj őszinte hívei. Ahhoz túl fáradtak voltunk, hogy találjunk egy normális helyi éttermet, így a tázsinozásra még várni kellett. Ez a kis séta elég is volt aznapra, persze azért néhány sokkal autentikusabb lepényféle street-fooddal tettem teljessé az esti nassolás iránti olthatatlan vágyam.
Másnap egy korai ébredést követően megízleltük a helyi szállodai reggelit (mindenhol nagyjából ezt kaptuk később is): jam és vaj egy palacsintaszerű tésztához, illetve egy kis friss lapos pékárú az elmaradhatlatlan tükörtojással, rajta római kömény. Mellé kávé, tea és valódi, frissen facsart narancs dzsúz, ami itt azért valjuk be nem olyan hihetetlen dolog. Ellenben a római köménnyel gazdagon megszórt tojásom sem orvosolta, hogy az ételnél főleg az édes ízek domináltak, én pedig azt csak az életben szeretem, így morcos ébredéseknek néztem elébe. A reggelit feldobta egy énekes madár, ami a lefedett udvar ellenére is megtalálta az utat a riád belsejéhez, és amikor épp nem szarta össze az asztalokat, egész romantikus hangulatot kölcsönzött az étkezésekhez.
Teli gyomorral, és hát végülis édes szájízzel keltünk útra, hogy bejárjuk a várost napfényben is. Kezdetnek elvesztünk a zegzugos sikátorokban, és mivel a helyiek közül nem csak a nyomulósabb, hanem gyakorlatilag minden fajta még édesdeden aludt reggel 9-10 környékén, így szinte teljesen kihalt utcákon kerülgettük az elég betegnek tűnő macskákat és más hajnali turistákat. Ez persze érthető, hisz először mi is a müezzin édes énekére keltünk, csak nehéz volt már visszaaludni a hajnali érces zümmögés után. Marrákesnek viszont minden fény jól áll, és emberek nélkül aztán igazán szép a város. Gyönyörű, ahogy a lazac vagy korall millió árnyalatában jétszva, de roppant plasztikusan pompáznak az épületek. A zeg-zugos utcaszerkezet meg igazán más korba repíti az embert, amiből csak néha rántja vissza egy-egy anakronisztikus robogó, ami észveszejtő sebességgel készül elütni bárkit. A város tele van szebbnél-szebb régi ajtókkal, ami a blogolásom melletti másik hobbimnak, az ajtó-fotózásnak jött jól.
Galéria - Hajnali Marrákes, palotával, kötelező Mercedesszel, szépmosolyú gyümölcsárussal
Annyira élesek voltak a fények, amennyire csípős a hajnali levegő, de ahogy mi is egyre jobban felmelegedtünk a labirintusban sétálás közben, úgy jelent meg egyre több árus és ember az utcácskákon. Első célpontunk az elveszésen túl a Badi palota volt, ami leginkább romokból áll, de helyette elsőre a legkevésbé sem romos, ám szomszédos királyi palotát találtuk meg - legalábbis annak falait. Itt sikerült úgy megkérdeznem az őrt minden udvariasság nélkül arról, hogy hol vagyunk, hogy teljesen jogosan köszönt rám egy nagyon hangsúlyos Jó Reggelt!-tel és mondta el egyébként korrekt módon, hogy mi a pozíciónk. Hiába, megszoktam, hogy a legegyszerűbb angol a célravezető, főleg egy francia-arab nyelvi gyökerekkel rendelkező országban, de így váltam én a gyökérré a végén. Az viszont kiderült, hogy a palota nem látogatható, a korábban kinézett helyszínhez viszont megkaptuk az útbaigazítást. Odasétálva szembesültünk először a nagyon is általános szokással, hogy a helyieknek egy sokkal barátságosabb ár van megadva, mint a külhoniaknak. Marrákesben ez az esetek döntő többségében 20 és 70 dirham felosztással működik. Két főre ez már túl soknak tűnt egy rommező megtekintéséért, így inkább egy közeli izgalmasabb helyszínre szavaztunk, méghozzá a Bahia palotára. Ez csak pár sarok a közelből, és ez alapján lehet, hogy ez az ország leggazdagabb része egy főre jutó paloták tekintetében. Azt mindenki döntse el maga a képek alapján, hogy ez vajon jó döntés volt-e, de mi elégedetten távoztunk.
A források alapján 1866-67 között épült az akkori szultán kamarása számára, és azt be kell vallani, hogy nem fukarkodtak a díszítéssel. Persze az iszlám művészet abban kifejezetten hatásos, hogy nem túl bonyolult geometriai mintázatokat sokszorozva felfoghatatlanul részletes kompozíciókat hozzon létre. Ezen csak segít, hogy a csempekészítést igen magas fokon űzik, így textúrájában is érdekes dimenzióval gazdagodik a művészetük, amit csak még inkább feldob a sok színes üvegablak, az éles fények és az elmaradhatatlan kertek. Az utóbbi egyébként is fontos motívum különösen a környéken, hiszen még ha Marrákes nem is sivatagi klímájú, a buja növényzet ebben a mértékben itt sem megszokott. Erre egyébként kicsiben igyekszik rájátszani minden riád, étterem, kávézó.
Galéria - még több palota a képeken!
A palotában el is bóklásztunk legalább két órát, úgyhogy nem csak a kezdődő éhség miatt kellett csipkednünk magunkat, hanem mert még volt pár hely, amit meg akartunk látogatni. A következő pár helyszín pedig az óváros átellenes részében feküdt, így ismét átvágtunk az előző este már megismert téren, ami sajnos napfényben sem volt hívogatóbb számunkra. A következő célpontunk a Ben Juszuf Medresze lett volna, amit nagy nehezen megtaláltunk a labirintusszerű utcácskákon átverekedve magunkat, de legnagyobb sajnálatunkra felújítás miatt zárva volt. Az épület olyan gazdagon van díszítve a képek alapján, amire legközelebb Fezben számítottunk, így mindenképpen kötelező pont kell, hogy legyen bárki listáján.
Galéria: életképek
Ezúttal sajnos nem jártunk sikerrel, de ha nektek van róla képetek, osszátok meg bátran a kommentekben. A medresze mellett (ami egyébként iskolát jelent, ami leginkább iszlám vallástudománnyal foglalkozik, de emellett minden egyéb tudományágat is igyekeztek oktatni, egyfajta kevésbé szekuláris felsőoktatási intézmény formájában) viszont találtunk egy design kiállítást, ami nem csak, hogy ingyenes volt, de érdekes és jó is! A berber kultúrát és írásrendszert illetve az itteni női alkotók helyzetét prezentálták a helyi művészeti és design egyetem diákjainak munkáin keresztül.
Galéria: kortárs design
Innen még eljutottunk egy gyors teára egy olyan helyre, ami tökéletesen mutatja be, hogy milyennek képzelik a nyugati hipszterek Marokkót és a várost, szemben a valósággal. A tulaj vagy legalábbis üzletvezető itt is egy helyi nő volt, aki a legjobb értelemben trendi nyugati módon öltözött. Tündéri orientalista mennyországot rendeztek be egy földutcás környéken, egy teára mindenképpen tudjuk ajánlani a Le Jardin-t - már csak a megfelelő instaképek biztonságos elkészítése végett is.
Galéria: Életképek #2
Ha már így belejöttünk a kertek megtekintésébe, akkor nem hagyhattuk ki a Jardin Majorelle névre hallgatót sem, ami mellett mellesleg egy valóban impozáns kortárs épületben szerénykedett az Yves Saint Laurent múzeum is. A már korábban ismertetett jegyárképzés miatt utóbbiról végül letettünk, mert sokkal izgalmasabbnak tűnt a helyi flóra megtekintése. A kertet a franci festő, Jacques Majorelle hozta létre mintegy 40 év alatt, és azt kell, hogy mondjam kiváló munkát végzett. Ha van valaki, aki igazán tudja fokozni a helyi színek alapból is pompás játékát, akkor az egy festő. Nem tudom mennyiben eredeti, amit ott láttunk, de mind az épületek, mind a növények úgy vannak kitalálva, hogy egymást erősítsék. A nap folyamán már nem először volt az az érzésünk, hogy ebben az országban, de legalábbis ebben a városban minden ami kicsit is intim, az valami elzárt terület. Minden mesevilág fallal van körülvéve, és kintről még csak nem is sejtheted, mitől sétálsz el pár méterre.
Galéria: Yves Saint Laurent Múzeum
Galéria: Jardin Majorelle
A környék egyébként már kívül esett a klasszikus óvároson, és egészen franciás jellege volt a sokemeletes társasházaknak, amely illúzióból azért néhány percenként kirángatott a helyi közlekedési morál. A kert után még akartunk kicsit sétálni a város kevésbé felkapottabb részén, vissza egészen a Koutoubia mecsetig. Előbbit sikerrel abszolváltuk, kicsit belelátva a helyiek életébe, hiszen pont az iskolaidő végén bóklásztunk a környéken megfigyelve, hogy a gyerekek és a szülők itt is csak olyanok, mint bárhol máshol a világon. Egy gyors focimeccs az utcán műanyag kólásüveggel és iskolatáskákkal, és az anyu-apuval kézenfogva hazasétáló gyerek bárhol lehetett volna. A főbb utakat rondító irgalmatlan forgalom és közlekedési káosz a szmog nélkül is emlékeztetett azonban a helyszín távolságára minden dimenzióban.
A mecset felé még útba akartunk ejteni egy supermarketet, ami nem egy elterjedt műfaj az országban - sokkal inkább a maszek kisboltok hálózata látja el a lakosságot a csomagolt javakkal. De szerencsére egy Carrefour egységet sikerült találnunk, és így tudtunk valamennyire készülni az Atlasz átkelésre is. A mecset viszont igen fontos építészeti emléke az országnak: nemcsak a legmagasabb (77m) és a legnagyobb a városban, de gyakorlatilag előképe az összes többi mecsetnek szinte bármerre az országban. A XII. században építették az Almoravida Birodalmat megbuktató almohádok. Valóban impozáns látvány, és még a megpakolt szatyrok sem akadályoztak meg minket néhány fotó készítésében. De mint az már a képeken is látszik, igencsak megnyúltak az árnyékok, és még akadt azért dolgunk aznapra is.
Gyorsan lepakoltuk a kincset érő elemózsiát, majd muszáj volt még helyi pénzt szereznünk valahol. A marokkói Dirhamot ugyanis tilos kivinni az országból, így Budapesten is elenyésző számú helyen lehet váltani. Mi a Ráday utcában tettünk szert egy szerény mennyiségű Dirhamra, de ez nem lett volna elég az Atlaszos túrára, így kikerestük hol a legjobb váltani. A netes információk és a személyes tapasztalat alapján is azt tudjuk mondani, hogy a már jól ismert főtérbe futó egyik utcában található Chez Ali vagy Hotel Aliban érdemes váltani. Az egész út során itt láttuk a legjobb árfolyamot, bár azért azt is fontos hozzátenni, hogy a legtöbb helyen valószínűleg Euróval sem lenne gond, de jobb a békesség. Még egy gyors jótanács a már így is nagyon hosszúra nyúló poszt végére: érdemes a lehető legtöbb 20 Dirhamos, legkisebb címletű bankjeggyel felszerelkezni, ezt fogjuk a legtöbbet használni. Ha pedig fémpénzhez jutunk még inkább becsüljük azt meg, mert sok vitás visszaadásban lehet szerepe.
Fotó: Zsófi
Aznapra még egy gyors vacsora fért bele nekünk, ami a fáradtság miatt ismét az előző napi kebabos lett - bár én végre kipróbáltam egy fokkal helyibb ételt is, a tajine-t, ami egyébként elsősorban az edény, nem az étel neve - majd elraktuk magunkat másnapra, hogy minél korábban tudjunk indulni az Atlaszt átszelő túrára. De előtte még fel kellett vennünk a kocsit!
Olvass el egy korábbi írást is!
Kazahsztán:
Néhány érdekesség Japánból:
Tokió elfeledett kerülete: Yanaka
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
