Még mielőtt nekikezdenénk, javaslom tegyük fel ezt a számot, és ha megvan a kellő hangulat, akkor ugorjunk fejest a Szent szarvasok városába!
***
Tudjuk, hogy legtöbb olvasónk erre a posztra várt már a kezdetektől fogva. Nem voltak ezzel egyedül: ha volt olyan része Japánnak, amit mindenképpen látni akartam, akkor az Nara volt: szarvasok (melyek a Sintó hitvilágban az istenek szócsövei) élnek szimbiózisban az emberrel, az utcán kóborolnak, meghajolnak előtted, hogy így mutassák ki a tiszteletüket az ételért amit kapnak tőled, és még templomból és szentélyből is több van itt mint Kiotóban. Arról nem is beszélve, hogy Japán első fővárosa volt a VIII. században, még Kiotó előtt. Emiatt (is) kiemelten fontos hely Japánban, fejlődése, szentélyei és építészete pedig hatással volt az egész országra. Eredeti terveim szerint mire ideérünk, nem csak az egyébként általam nem sokra tartott névnapomat tudtuk volna egy jó sakéval megünnepelni, hanem a Sakura is teljes, vagy legalábbis jelentős pompájában ragyog majd.
Ahogy az az ilyen romantikus leányálmokkal lenni szokott, a valóság azért távol állt az elképzelésektől. Azért nem indult rosszul az út, hamar túlestünk életünk első Shinkansen útján, és bár azzal is szembesültünk, hogy az út jelentős részét alagutakban teszi meg a vonat, legalább sikerült látni a fuji - lábát. Merthogy Fuji san, jó szokásához híven felhőtakaróba burkolózott, méghozzá olyannyira, hogy ha nem figyelem a térképet, talán fel sem tűnt volna, hogy milyen jelentős lábazatnál suhanunk el. MÁV-hoz szokott lelkünknek hihetetlen tempóban értük el Kiotót, ahonnan viszont nem a Shinkansennel, hanem egy Local vonattal lehetett eljutni Narába.
Azért nem egy Bzmot
Itt szembesültünk először azzal a roppant bizarr, és hosszútávon idegesítő japán szokással, hogy az állomás hangszóróiból mesterséges madárcsicsergést játszanak be, amikor épp nem egy légiriadó szirénáira emlékeztető szignállal hívják fel a figyelmünket valami menetrendi információra. A megérkezés Narába kevésbé volt megindító, mint vártuk volna, de gondoltuk majd biztos jönnek a szarvasok. A szállásunk egy nem JR vonattal elérhető helyen volt, viszonylag távol a központtól, így még egy átszállás várt ránk. Mire lecuccoltunk már nem volt kedvünk és erőnk visszavonatozni a sötétben, hogy szarvas krékerrel mélyítsük az interraciális barátságot.
A városban minden a szarvasokról szól
Cserébe az addigi utunk legjobb fej házigazdájánál laktunk, pedig Hero is jó arc volt. Tetsuya ellátott mindenféle tanáccsal, hogy mit érdemes megnézni, korlátlan zacskós-leves fogyasztással kényeztetett, és ő sajnálta a legjobban, hogy nem sikerült időben egyeztetnünk az érkezésünk, mert így nem tudott értünk kocsival kijönni az állomásra. Aznap este jó szokásunkat, az éjszakai városnézést megtartva a környező régiót - avagy a külváros külvárosát derítettük fel. Túl sok izgalmat és Family Martos rántott húst nem tartogatott, így volt időnk készülni a másnapi nagyobb kalandra.
Zárni tudni kell
Kaland az lett is, kezdve azzal, hogy az addigi leghidegebb napra ébredtünk, a Sakurának meg még szinte nyoma sem volt a városban. Cserébe megnéztünk egy óriási és házigazdánk szerint az egyik legrégebbi eredeti formájában megmaradt (források szerint ellenkezőleg)t emplom komplexumot a Saidai-ji-t (Nagy Nyugati Templom), ami szinte a hátsókertben volt. 765-ban építették a legrégebbi részét, és egykor a Hét Nagy Templom egyike volt Narában, a manapság sokkal látogatottabb Todaiji (Nagy Keleti templom) legnagyobb riválisaként.
Az óvónők élete Japánban sem csak játék és kacagás
A kertben vidám kis csimoták kergetőztek az óvónőkkel. Japánban egyébként a legtöbb műemlék csak replika, mert amennyire szeretnek fából építkezni, annyira nem jött be a tűzdémonok elleni ívelt tető varázslatos védő mechanizmusa. Így általában leégtek a fontosabb épületeik, kivéve amiket a II. Világháború alatt bombáztak porig a Szövetségesek. Nara látványosságként legfőbb temploma is csak egy, a XX. században újjáépített épület volt, Tetsuya jelezte is, hogy nem azt érdemes meglátogatni. Él még az a szokás is, hogy periodikusan újjáépítenek egy-egy épületet, egyfajta megtisztulásként, de olyan mélyen nem ástuk bele magunkat a helyi építészettörténetbe, hogy ennek is utánanézzünk.
Ez már a belvárosban, mini Sakurával a Nem Túl fontos Szentélyből
Elindultunk a városba, de még egy megállóval korábban feltűnt egy Matsuya, amit ugye előző nap ismertünk meg Shibuyánál, így nem tudtunk ellenállni az akciós burgernek, amit aztán le is sétáltunk bepótolva a kihagyott megállót, és megtalálva egy valószínűleg nem túl fontos, de annál kedvesebb kis szentélyt. Megérkezve a városba pillanatokon belül találkoztunk a szarvasokkal, amiket mint kiderült előző nap méterekkel siekrült csak elkerülni. Tetsuya azt is megmutatta egy térképen (amit persze elfelejtettünk magunkkal vinni), hogy merre legyünk óvatosak a rafkósabb állatokkal, akik bizony harapnak, ha nem adsz nekik krékert. De ha feltartod mindkét kezed, akkor értik, hogy nincs nálad semmi, és talán megmenekülsz. Két fehér Bronxban, fegyverek és kréker nélkül csak óvatosan mozoghatott. Ezek a szarvasok igazi kurvák. Nincs itt szó semmi magasztos szimbiózisról, ember és természet harmónikus együttéléséről, csak olyan állatokról, akik megtanultak 2–3 trükköt, hogy semmit ne kelljen tenni az egész éves ingyen kajáért, cserébe meghajlásokkal tarkítva végigzabálják a napot, de köpnek rád, ha nem adsz nekik semmit. Láttunk babakocsiből zacskót lopó, majd azt megevő dögöt, ugráló szarvasdémont, és kisgyereket galádul hátulról támadó sunyi állatot. De egész jól lehet velük fotózkodni, ha adsz nekik krékert — ami amúgy szerte a parkban kapható 150 jenért.
Kréker For Sale
A később pórul járt babakocsi
Kamugésák és a nap szelfije
Még Noémi barátnőnk mutatott elrettentésképpen olyan videókat tavalyról, amiken a tökéletes Sakura fotókért rúgdossák-rángatják a fákat a helyi és/vagy kínai turisták, de ebből a korábban már vázolt időjárási okok miatt szerencsére semmit nem tapasztaltunk. A Park maga egyébként szép, és mellesleg óriási, egy egész domboldal, aminek a legalján kezdődik, szarvasostul, és tart kilométereken át, egyre sűrűbb és szebb flórával — és egyre kevesebb turistával, amit igazán méltányoltunk.
A szél és a hideg nem vette kedvünk, hogy bejárjuk egy tekintélyes részét, és végül sikerült is találni egy olyan védettebb övezetet, ahol néhány virág már kikandikált a szunnyadó avarból. Itt gésa ruhába bújt kínaiak fotózkodtak, ami egyébként az egész parkra jellemző volt. Erről a facebookon már láthattatok is egy videót. Ahogy egyre mélyebbre kóboroltunk a parkban, egyre kevésbé rámenős szarvasokkal találkoztunk. Végül eljutottunk a korábban már említett, többször leégett, majd újjáépített templomhoz, a Todaji-hoz, de nem csak a belépő, hanem a hatalmas sor is elrettentett a megnézésétől — hiába volt bent egy óriási arany Budha szobor.
India adománya
Inkább elindultunk a dombon felfelé az indiai állam adományozta óriás szobor mellett egy meredekebb részen, mert úgy számoltuk, hogy oda kevesebb turista fog felmenni. Nem is tévedtünk, sőt megtaláltuk Nara valószínűleg legmenőbb szakrális épület együttesét, a Nigatsu-dō-t (ami technikailag még a Toda-jihez tartozik). A város fölé magasodó, hatalmas kiterjedésű komplexum tökéletes panorámával, és kevésbé nyüzsgő környezettel ajándékozott meg minket. Hoztunk félig megégetett fenyőágat, amit Tetsuya elmondása szerint teljesen el kell majd égetni, és akkor valóra válik egy kívánságunk. Remélem megéri majd lottózni, ha hazaérünk. Itt még felmásztunk az épületek mögé, ahol milliónyi apró szentély volt a fák között.
Elkezdett viszont lemenni a nap, és ezzel a hőmérséklet is csökkenni, így mi is befejezettnek nyílvánítottuk a csúcstámadást, és megkezdtük az ereszkedést az alaptáborba. Az egyik pihenőhelyen még elrágcsáltunk egy kis mocsit — hősies küzdelemben az ádáz, potyaleső szarvasokkal, de megúsztuk úgy, hogy ne kelljen nekik adni semmit — és még csak meg sem fulladtunk tőle, nem úgy mint sok kevésbé szerencsés, de annál mohóbb helybéli. Elindultunk végül lefelé a naplementében, hogy végül kiérjünk a helyi turistacsapdából (szarvasok) és bekerüljünk egy másikba (bevásárló utca), elhaladva egy szintén jelentős szakrális együttes, a Kofuku ji ikonikus tornya mellett.
Túléltem
Itt egy antikváriumban vettünk pár archív fotót, majd kedvenc elfoglaltságunk, a szuper marketek látogatása előtt felfedeztük az egyik leghíresebb oszakai street foodot: a Takoyakit. Ez egy palacsintatészta szerű anyagba forgatott polip darab, gömb formában kisütve. Természetesen megkóstoltuk, és meg is lett a kedvenc helyi utcai kajánk. Ezután már kellően átfagyva és elfáradva visszatértünk Tetsuyához a narai télből, hogy másnap a császárváros, Kiotó felé vegyük az irányt.
Szállásadónk még volt olyan kedves, hogy kivitt minket a JR állomáshoz, megspórolva egy plusz vonatutat, és így volt lehetőségünk autóval is részt venni a forgalomban. Érdekes módon tokiói gyalogos élményeink ellenkezője manifesztálódott, jelesül dinamikusabban vezetnek Narában, mint a jelenlegi fővárosban. Aztán vonatra szállva bezötyögtünk a Császárvárosba.
A korábbi írások:
Tokió elfeledett kerülete: Yanaka
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ha nem akarsz lemaradni a legújabb írásokról, kövess 
