Aki kimozdul Tokióból és picit huzamosabb ideig utazik Japánban, az minden bizonnyal megszereti a vulkánokat. Persze van amikor csintalankodnak, de azért Krakatau nem történik minden héten. Vulkán szempontból természetesen Fuji San az etalon, de azért Kjúsú szigete és környéke is tartogat még néhány meglepetést. Az egyik legkellemesebb Kagosima és a vele szimbiózisban éló Szakuradzsima vulkán. Kagosimát szokták a Japán Nápolyként is emlegetni, és nem a helyi ostya vagy kemencés sült lepény miatt.
Bár biztos léteznek kagosimai megoldások ezekre is, de a legfontosabb kapcsodási pont inkább a város fölé magasodó, igencsak aktív vulkán, illetve a helyiek japánon belüli “mediterrán” mentalitása. Előbbi szinte naponta pöfékel, folyamatosan hamuesővel borítva az utcákat, utóbbi pedig kicsit lazább hozzállást jelent a precizitásáról egyébként méltán híres keleti országban. Bár már ide is jár a Sinkanszen (nagy szerencsénkre), de egészen a közelmúltig, amíg ide nem ért, azért a ponotsságot tekintve a tokióitól eltérő hozzáállás volt a jellemző.
De a vonat érkezésével megtörtént az uniformizálás, és azóta állítólag sokat változott a helyzet. Mindenesetre határozottan “lazább” atmoszférája van az egész településnek. Bár Hirosima után kicsit kevésbé tűnt fesztelennek, hiszen az egy főre jutó lepusztult villamosok száma nagyságrendekkel kevesebb, de azért hightech csodákból is inkább csak a gyorsvasút van jelen, és még egy nyamvadt felhőkarcolójuk sincs (Kawaii mini busz azért akadt szerencsére).
Van viszont a korábban említett Szakuradzsima, igencsak aktív formában, plusz a közelben még vagy tucatnyi kisebb-nagyobb vulkán a Kagosima öböl partján. Terveink szerint mire ideértünk volna már igencsak kitavaszodik, és berobban mind a szakura, mind a hőmérő higanyszála. Természetesen az előző állomásunkon tapasztalt 3 fok és havas eső után már nem annyira hittük, hogy ez megtörténik, és érkezésünk pont annyira volt szeszélyes időjárásügyileg, mint amennyire egy április elsejétől az elvárható.
Itt alszik a sinkanszen
Miután megtekintettük hol alszanak a Sinkanszenek, gyorsan bevágódtunk a hotelbe, ami csillagszámát tekintve az utunk csúcsa volt, még a személyzet is tudott valamennyire angolul, bár meg mernék esküdni rá, hogy mi voltunk az egyetlen európai vendégek. Mint azt már sok más helyen is megfigyeltük, japánban az egy főre jutó Louis Vuitton üzletek száma közelíthet az egyhez, hiszen ebben a helyi mércével nem túl nagy városban is akadt egy csomó, az egyik természetesen a hotelünkkel szemben. Szerencsére leküzdöttük az ellenálhatatlannak tűnő késztetést, hogy vásároljunk egy zöld krokodilbőr övet, és inkább az egyre viharossabbá váló szélben elindultunk felfedezni a legizgalmasabb, és eddig még mindig igencsak keveset látott tengerpartot. Na meg lecsekkolni, hogy akkor hogyan is megy az a komp Jakusimára, mert valahogy nem volt megnyugtató a netes forrásunk.
Bizonyára a helyiek számára is furcsa lehetett az időjárás, mert még magyar szemmel is egész kihaltnak tűnt a város. Szerencsére a lemenő nap fényei azért megajándékoztak minket pár igazán nagyszerű fotóval (all-time insta recorder), és láthattuk parkolni a kompunkat, amiről akkor még nem tudtuk, hogy mit is nézünk. Olyan kellemesen elbóklásztunk az egyébként teljesen kihalt kikötőben, hogy ránk is esteledett. Visszafelé gondoltuk még megnézzük a város más részeit is, és ahogy sétáltunk nagyjából egy ázsiába helyezett Bud Spencer — Terence Hill filmben éreztük magunkat a “díszletek” miatt. Mind a Cobra motoros bár, mind a jegesmedvés konténer rádobott egy lapáttal, és még a Hello Kitty-s benzinkút sem tudott kizökkenteni a sosem volt múltunk idézéséből.
Hosszúra nyúlt sétánk során megtaláltuk a LegHabsburgabb japán szobrát, megismerkedtünk a helyi szamuráj faluval, egy éjszakai virágpiaccal és egy mobil Family Martos kocsival, amit legszívesebben hazavittünk volna, ha van benne rántott hús. Ez sajnos nem derült ki, mert addigra már bezárt, így inkább mi is hazavergődtünk, mert másnap várt ránk a csúcstámadás a Sakurajimán.
Bár a vulkán egészen az 1914-es kitöréséig sziget volt (mint azt a dzsima rész mai napig őrzi a nevéből), de egy lávafolyam összeköttetést teremtett Kjúsúval, így ma már akár száraz lábbal is meg lehetne közelíteni. Ez viszont a hegy átellenes oldalán található, így a mi nagy örömünkre komppal keltünk át a keskeny öblön: öreg tengeri medveként már rutinosan támasztottuk a korlátot a mintegy negyedórás út alatt. Ahol sikerült nagyon kellemesen elbeszélgetnünk egy helyibelivel, aki meglepően jól tudott angolul. Elmondása szerint egészen az elmúlt pár évig szinte sehol az országban nem volt kiírva semmi angolul, így manapság már egész szerencsések a turisták. Az utóbbival egyet tudtunk érteni, hisz a városokat tekintve mostanra már elképzelhetetlennek tartottuk, hogy valaha is eltévedjünk főleg, hogy addigra már a Sinkanszen menetrendeket is gond nélkül olvastuk a Hyperdia nem túl ügyfélbarát felületén.
Kikötés után elkezdtünk sétálni a tűzhányó vulkáni kúpja felé, természetesen minden különösebb tervezés nélkül. Jó tanács: tervezzetek! Mert bár így is el voltunk varázsolva a hullámtörő betonelemeitől és bizarr geometriájától, de végül gyalogosan csak egy kilátópontig sikerült pár óra alatt felkapaszkodnunk. De előtte még jó kisfiúk módjára kagylót gyűjtöttünk a szakadt halászhálókkal borított parton, és élveztük, hogy utunk során nagyjából először igazán közel kerültünk a tengerhez, sőt még a nap is tűzött ránk! Szürreális is volt nem fázni és víz közelben lenni, ezért gyorsan elkezdtünk felfelé gyalogolni a Google maps szerint. Elég csalákók ezek a szerpentinek, mert eltartott egy darabig, amíg felértünk a kilátóhoz, de útközben még tallkoztunk egy varázslatos Tanukival is!
Ezek ugye olyan mosómedve szerű lények (hivatalosan nyestkutyák), melyek a japán folklór szerint mindenféle alakváltó képességgel rendelkeznek. A japán Walt Disneyként is aposztrofált Mijazaki életművében egy külön film (Pom poko) szól ezekről a fura kis lényekről, természetesen megfelelő mértékben kawaiizálva őket. Ugyanakkor a tanukik nem mindig kedvesek, sőt néha még állítólag embereket is esznek, mindenesetre a népi agyagművészet kiválóan profitál belőle, mert számtalan kertben, kapulajban található kis szobrocskájuk. Érdekesség, hogy sokszor földig érő herékkel formázzák meg őket, melyet a wikipedia megbízható cikke alapján poggyászként vagy dobként használnak. Mijazakinál meg mintha utaznának is rajta — így már értjük a kultúrális kapcsolatokat japán és Stan faterja között. Minket szerencsére nem bántott a lény, így békében válhattunk el egymástól. Erről kicsit többet egyébként a Halloweeni Különkiadásban írtam!
Innen még jó sokat kellett felfelé caplatni a hegyre, ami igazából egy kb 500 m magasan lévő kilátóteraszt jelentett, egy mérsékelten látogatott épülettel a tetején. Fent viszont végre megcsodálhattuk teljes pompájában a vulkáni kúpot, külön szemügyre véve a magamfolyamok terelésére a hegybe épített vasbeton(nak tűnő) szerkezetet, illetve a fényárban úszó Kagoshima öblöt, benne a japán haditengerészet egyik rombolójával. Magyar emberként mindig varázslatos ekkora vízfelületeket látni, és olyan fényjelenségeket megélni, mint amikor a kicsit párás időben milliárdnyi helyen ragyog vissza a Nap a vízről, egészen atmoszférikus hatást keltve.
Miután sikeresen begyűjtöttem egy zacskó vulkáni hamut a parkolóban, és megtaláltam egy felismerhetetlenségig erodálódott polaroidot, elindultunk lefelé a hegyről, hiszen gyalogosan az is időbe telik. A természet úgy döntött 19-re lapot húz, és egy parádés naplemente keretében értünk vissza a partra.
Ahol is felfedeztünk először óvóhelynek tűnő ajtókat, de közelebbről szemügyre véve kiderült, hogy ezek bizony a II. Világháborúban titkos torpedó kilövő állások voltak egy nagy, sziklába vájt mesterséges barlangrendszer részeiként. Mellesleg a járda kétoldalát mint a frissen hullott hó borította be a vulkáni hamu.
A visszaútra úgy sikerült kompot időzítenünk, hogy a naplemente legszebb fényei pont a tengeren értek minket, így nem győztük megörökíteni. Sajnos a telefon kamerája kevés volt ahhoz, hogy visszaadjuk az élményt, de mintha Szakurdzsima is megsajnált volna minket, és a távolból még pöffentett egyet.
Épp csak annyit, hogy legyen egy kis kosz a képen, de legalább a "Vulkánt működés közben látni" c. tételt is kihúzhattuk a listánkról. Aztán bevágódtunk a fél luxi hotelszobánkba, hogy másnap hajnalban elérjük az út egyik legizgalmasabb részét, a jakusimai kompot.
Olvass el egy korábbi írást is!
Japánból ajánlom:
Amikor Japán fullba nyomja a japánt - Mijadzsima
Hajrá Ponytok! - Hirosima, a leglazább japán város
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
