Sose gondoltam volna, hogy a Szöulból Tokióba repülés mindennel együtt egy egész napos program lesz, de Gangnamból kijutni Incseonra majdnem két óra volt, és a Narita — Tokió út is legalább 30–40 perc. Ezúttal kevésbé süppedős szőnyegen érkeztünk, mint amiről korábban áradoztam, ugyanis a derék japánoknál is van ám fapados terminál bár más kérdés, hogy Lisztferihegy sok-sok nem fapados részét cserélnénk vidáman arra, amit itt annak gondoltak. Mindenesetre a határátlépés ismét eltartott vagy egy órán át, és mindennel együtt már jócskán délután volt, mire leszálltunk a metróról. De előtte még valami furcsa nyugalom lett úrrá rajtunk, és biztos vagyok benne, hogy nem csak a fáradtság és egyéb belső rontások utóhatásaként ült ki ránk mindez, hanem megintcsak előjött a japánság: tökéletesen megszervezett-megtervezett vasúton siklunk be hangtalanul a metropoliszba. Meg is jegyeztük, hogy olyan, mintha egy kis külföldözés után végre megint otthon lennénk. Most sikerült a szexibb kinézetű vonattal menni, ami érkezésünk előtt pár hónappal csapott el egy felüljáróról elé ugró öngyilkosjelöltet. Japan is Japan.
De mielőtt nagyon megpihenhettünk volna az “otthon” melegében, kiváló szervezőkészségünk újabb példájaként sikerült egy kapszula hotelben szállást foglalni erre az országváltás utáni estére. Mellesleg 19-re is lehet ám lapot húzni, mert mindemellett még aznap délután négyre beszéltünk meg találkozót egy ismert repjegy agregátor oldal vezető designerével, hogy legyen valami szakmai is az utazásban. Így már persze esélyünk sem volt arra, hogy emberi formát öltsünk és egy zuhany vagy ruha csere után találkozzuk Sayakával. Mit volt mit tenni, egyből az irodába siettünk a reptérről, végülis első a munka!
Ismét Csijoda kerületében bukkantunk a felszínre, amit egyszer korábban már bebarangoltunk, szokásunk szerint este és esőben. Most legalább nappal is láthattunk belőle valamit. Talán itt a legdurvább a léptékváltás az otthonunkhoz képest, mert egy igazi felhőkarcoló-erdőben bolyonghat az erre tévedő vándor. Óriási érzés, amit nem lehet megunni, és mint kisgyerekek örültünk neki, hogy ismét itt lehetünk. De előtte még a metró aluljáróban elraktuk a nagytáskákat egy csomagmegőrzőbe, mégse teljes menetfelszerelésben állítsunk be a vizitre, ugye.
Ha azt gondolnánk, a váci úti irodafolyósóval már itt van nálunk a Nyugat, akkor sajnos mindenkit ki kell ábrándítanunk. Az itteni épületek olyan mértékben Sci-fi szintűek, hogy már-már attól féltünk valami árnyékosabb zugból ránk ugrik a páncélba zárt szellem. Szerencsére nem történt meg, és feljutottunk a keresett irodába is, ahol nagy szeretettel fogadott minket Sayaka. Megtapasztalhattuk milyen is egy tradícionális japán meeting room: cipő levesz, tatamira leül, bekészített helyi snacket magába töm.
Vendégmarasztaló előcsarnok
Sayaka készült nekünk egy kis prezentációval, amiben megválaszolta az előzőleg feltett kérdéseinket, mint pl, miért olyan randa minden japán weboldal, hogyan működik egy kandzsi webfont és ilyesmik. Mint megtudtuk, a japán esztétikum kicsit más, mint az európai: egyrészt szeretik, ha minden info megjelenik az adott helyen — innen a zsúfoltság. Másrészt, összefüggésben a második kérdéssel, nem nagyon tudnak mindenféle betűtípussal dolgozni mint mi a latin abc esetében, mivel egy kandzsi webfont mintegy 140 mb. És mocskos sokezer karaktert tartalmaz, ezért önmagában a végigrajzolása is embert próbáló feladat. Ezért sok esetben bizonyos szövegeket képként illesztenek be az oldalakra, mert akkor csak azt a néhány karaktert kell megtervezni, és ott már lehet vagánykodni. Egyébként ebből fakad, hogy sok esetben pl nem tud mit kezdeni az érdemi infoval a Google Translate sem, hiszen kevés a valódi szöveg az oldalon.
Szararimen feat szakura
Az európai szemnek furcsa megoldás még az is, hogy egyrészt nem csak kandzsival írnak, hanem a sokkal szellősebb hiraganával vagy katakanával is, másrészt nincsenek szabályok, legalábbis olyan szigorúan mint nálunk, hogy vízszintesen és balról-jobbra írnának, hanem nagyjából ahogy épp kijön a matek. Ez a mi szemünknek roppant kaotikus, de nekik kellően informatív. A kandzsi pedig ugye szótag írás, így pl egy Twitter üzenet 140 karaktere sokkal-sokkal informatívabb tud lenni egy japán (vagy akár kínai) ember számára. Mellesleg mivel a jelek gyökerei azonosak, még mindig meg tudja érteni a nagyjábóli kontextust egy japán akkor is, ha történetesen egy tajvani napilapot olvas éppen. Legalábbis Sayaka elmondása szerint.
Csijoda Császári Palotával, a felhők takarják a Fudzsi hegyet - Fotó: Tomi
Ezek után letettünk arról, hogy valaha is japánban praktizáljunk, hiszen a nyelv ismeretének hiányában semmi érdemi munkát nem tudnánk elvégezni. Profi cégek ezért nem is keresnek európai UX-est japán melóra. Sayaka volt még olyan kedves, és körbevezetett minket az irodában, így megláthattuk az egész utazás talán leggyönyörűbb kompozícióját: mint említettem az iroda Csijodában található, aminek a szívcsakrája a Császári Palota egy Városligetnyi zöld közepén. Ezt ölelik körbe erdőként a felhőkarcolók. Mi pedig abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy pont dél felé nézett az ablakunk, és a palota-park együttesen túl, majdnem kibukkant a felhők közül a távolbanmaga Fuji San. Egyszerre volt meg a csak mangákból és esős sci-fi filmekből ismert japán céges világ és a természethez roppant közel álló, hagyományait máig büszkén tartó és ápoló ország hangulata (mínusz bálnavadászat). Sajnos ez a látvány ebben a formában csak másodpercekig tartott, a mi (értsd: Tomi) képeinken már csak a Felhő az úr. Itt még elgyönyörködtünk egy keveset, és én érthetetlen módon egyetlen fotót sem csináltam, de aztán elindultunk megpihenni. Szerencsére az aluljáró labirintusok itt a házak aljáig érnek, így közvetlenül a hallból mozgólépcsőzhettünk le immár a megfelelő bejáraton.
Santa in panic
Reméltük, hogy most már csak egy kis metrózás vár ránk, és lehet kicsit lazítani a kapszulában, de a csomagmegőrzőnk ajtaja nem akart kinyílni, bármit is kezdtünk vele. Már-már pánikba estünk, amit megérezhetett egy japán nő, aki mellesleg angolul is beszélt, és nem félt az akkorra már egyre télapósabb szakállamtól sem, és az állomásfőnökért rohant, miután az info vonal felhívása még japánul sem vitt közelebb a megoldáshoz. Eleinte az említett úr is tanácstalanul állt, aztán a “ha nem egy ésszel, majd erővel” ősi módszertanát követve addig ütötte-rúgta az ajtót, amíg az ki nem nyílt. Sűrű szumimaszenezés közepette váltunk el segítőinktől, hogy végre Sindzsuku rengetegében merüljünk el ismét.
Nem kifejezetten könnyen, de megtaláltuk a kapszula hotelt, ami egy apróbb toronyház egymással nem közvetlen kapcsolatban lévő emeletein terült el. Recepció az 5, fürdő a 6, lakrészek a 9–10. emeleten. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Maga az intézmény elvileg azért alakult ki, hogy egyrészt megtörténjen az egységnyi területre jutó profitmaximalizálás, másrészt a fontos üzleti tárgyalások (értsd: az ázsiai májat felkészületlenül érő, mértéktelen alkoholfogyasztás) után, az utolsó vonatot lekéső Szararimennek is legyen hol aludnia, jutányos áron. Ami egyébként nem is annyira jutányos, ketten 9000 jent fizettünk összesen, és ebben a kategóriában már azért előfordultak az út során komolyabb szállásaink, ahol külön szobánk volt.
Ennek megfelelően sok közös térrel rendelkezik a hely, mint pl a tradícionális fürdő, ahova csak pőrén szabad belépni, és egyébként is van szép kis házi pizsamád, amiben tartózkodhatsz a hálórészben. Merthogy a csomagod és a ruháid javasolt szépen berakni egy zárható szekrénybe a reci mögött, majd uniformizált lenge öltözékedben, a megfelelő papucsokkal felszerelve elfoglalhatod a számodra kijelölt fülkécskét. Azért mi mentünk egy kört civilben is, hogy megnézzük milyen az elnöki, de aztán az ember csak nem akar kilógni, és felöltöttük mi is a legszebb éjszakai kimonónkat.
A szálláshely nagyjából 2 köbméternyi hasábszerű képződmény, egy nem túl széles matraccal, és olyan alacsony plafonnal, hogy felülni benne nem lehet (nekem legalábbis). Szériatartozék még egy irányítópanel a világításhoz, egy konnektor és a legfontosabb: egy TV, amin csak és kizárólag egyetlen csatorna van, a 13-as, ami természetesen mi más lenne mint a jó öreg, beteg, japán poresz. Az éjszaki nyugalomról és a ‘privát szféráról’ egy leereszthető függöny gondoskodik.
Párhuzamos életrajzok
Természetesen szuper csendben kell lenni, de mivel kétfajta ember választja ezt a szállást, így folyamatos a buzgálkodás. Van a korábban fekvő megfáradt utazó, és van a későn érkező, de hajnalban kelő Szararimen. Rejtélyes módon mindkét kategória mérhetetlen mennyiségű zacskóval, vagy egyéb csörgő-zörgő tárggyal van felszerelve, amin még a füldugó sem segít. A részeg horkolás pedig japánban is részeg horkolás. Egyébként a sok kis fülke egymáson (mert összesen 3 szinten oszlanak el) úgy néz ki mint valami óriási sütő, vagy mikró kiállítás. Ezt csak fokozza a belső altatóan sárga megvilágítása. És tulajdonképpen jól is fekszik a hasonlat, mert reggelre pont olyannak éreztem magam mint az a 3 perces nissin tészta leves, amit bent felejtettek a mikróban.
Mivel kiváló szervezésünknek köszönhetően, a szakura csúcsán másnapra foglaltunk egy éjszakát a Fuji lábánál elterülő festői Öt Tó vidékére, de addig természetesen semmilyen módon nem intézkedtünk az odajutásról, így még el kellett mennünk jegyet venni valamire. Költséghatékonysági okokból mi roppant elégedettek lettünk volna a buszozással még akkor is, ha Noémi chan előző éves látogatásáról az alábbi nyálcsorgatós vonat fotóval sokkolt minket.
Fotó: Noémi
Szerencsénkre Sindzsuku állomás nem csak a legnagyobb és legforgalmasabb Japánban, hanem történetesen mind a vonat, mind a busz innen (is) indul. Az viszont hamar kiderült, hogy naivitásunk továbbra is mérhetetlen, mert a buszra értelmezhető időben már réges rég nem lehetett jegyet venni. Ellenben a valamivel drágább, átszállásos vonatra még igen, ami vagy szépen festett kawaii vonat lesz, vagy nem. Az odautat bevállaltuk így, visszafelé pedig bíztunk a vakszerencsénkben. A jegyvásárlás fáradalmait egy apró intermezzo feledtette: egy mikrofont dugtak hirtelen az orrunk alá, és egy tolmács segítségével valamelyik helyi adó magashangon csipogó, elbűvölő riporternője érdeklődött arról, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és miért tiszteltük meg látogatásunkkal szerény országukat. Jó gajdzsinok módjára lelkiismeretesen válaszoltunk és természetesen méltattuk hazájukat. Sajnos nem sikerült látni magunkat a TV-ben, de így is túl vagyunk életünk első külföldi, televíziós interjúján és elindultunk a sztárrá válás rögös útján.
Volt még egy kis konfliktusunk egy párral, ahol a helyi szamuráj fotózta dekoratív jegyesét, amit mi is megörökítettünk, mert annyira bénán csinálták. Természetesen nem maradhatott el ezek után a kötelező faszméregetés. De végül nem lett a a srácból karate kid, mi pedig elindulhattunk hazafelé. Mire mindennel végeztünk, már igencsak beesteledett, és bár voltunk már a környéken korábban, de nem sikerült bejárni rendesen, aznapra már kevés energiánk maradt felderíteni átmeneti szűkebb pátriánk. Azért természetesen így is sikerült újabb nemzetközi összeesküvéseket lelepleznünk, és végre ismét csodálhattuk kedvenc taxijainkat éjszakai üzemmódban. Az arcunk ezen a rövid sétán is tovább barnult a végtelen neontól, és 1–2 esti kép elkészítésével teljesítettük is a napi kvótát.
Lefekvés előtt még gyönyörködhettünk a japán erotikus filmezés gyöngyszemeiben, de ezeket az élményeket talán egyszer egy külön írásban részletezem majd, mindenesetre annyit elmondhatok, hogy a forgatókönyvírók kitettek magukért, legalábbis perverzitásban. De sokáig nem élvezhettük a bizarr fülkénk szórakoztató lehetőségeit, mert várt még ránk néhány óra alvás imitáció, mielőtt felkerekedtünk a Fudzsihoz vezető szent zarándok utunkra.
Olvass el egy korábbi írást is!
Korea:
A kézműves urán hazájából jelentem
Szelfiháború a legdélibb Koreából - Puszan
Japánból ajánlom:
Szerelmeslevél egy Szigethez - Jakusima
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
