Átkelés az Atlaszon - 2. rész

2020. április 19. - biac.hu

Mikor folytassa az ember a félbehagyott blogolást, ha nem karantén idején? Főleg, ha van egy majdnem egy éve teljesen megírt, de ki nem rakott posztja arról, milyen is az Atlaszban vezetgetni, eljutni a kősivatag peremére, és megismerkedni a beduin építészet remekeivel!

Szóval nagyjából ott hagytam abba, hogy már feltűnt Szauron szeme a horizonton, és egyre közeledtünk a kimondhatatlan nevű Ouarzazate városához (tizedszerre is rosszul írom le). Aztán végre befutottunk a régóta várt első úticélunk peremére öt óra változatos és halálos izgalmakban is gazdag vezetés után. Amely perem egy benzinkúthoz csatolt étterem-kávézót jelentett a világ valószínűleg legbizarabb animációsfilm-karakter másolataival. Egy kézzel festett Shrek fejre bámulhattunk az esztétikus műanyag székekről, amit felismerhető, és fel nem ismerhető egyéb karakterek vettek körbe mint valami rossz trip perverzül három dimenziós illusztrációi. Éreztünk némi kapcsolatot a témaválasztás és az egységtől kődobásnyira lévő studio épületek között, amit csak erősített a körforgalomat uraló hatalmas filmes csapó. Bizonyára az idelátogató produkcióknak köszönhető, hogy bár maga a város még pár percnyi autózásra volt, de szépen kövezett járda vezetett be a kilométerekre levő első házig, miközben 10 méterenként dísz-kandeláberek gondoskodtak a kellemes hangulatról. Egy gyors teázást követően végre beértünk az épületek közé is, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ami miatt egészen furcsán éreztem magam az utazás előző egy órájában az az üresség, a dolgok hiánya volt, miközben ezzel párhuzamosan volt jelen a hegység monumentalitása. Nem szokott hozzá a szemem, hogy szinte tényleg semmit ne lásson a közelben, amin elidőzhetne a köveken kívül, hiszen még az Alföld unalmas mezőgazdasági területein is legalább a színek változnak időnként. A házak közé beérve legalább ismét volt aktív és részletgazdag élmény a szemünknek.

Az idő rövidsége miatt azonban igen célirányosan haladtunk, Ouarzazatéban csak a régi kasbah-ra akartunk egy pillantást vetni. Ez az együttes két részből állt: egy valamennyire felújított, belépős részből, ahol a már Marrákesből megismert kettős árazással dolgoztak, és egy elhanyagolt omladozó, ám sokkal autentikusabb egységből, amit végül megtekintettünk. Egészen Ezeregy éjszakásan éreztem magam, még ha térben és időben is messze volt az eredeti, de valahogy az iszlám kultúra és a sivatag összekötötte a kettőt. Viszont nem tudtunk olyan gyorsak lenni, hogy ne essünk áldozatul egy valószínű lehúzásnak. A kocsiba visszaszállva egy elég rosszarcú alak lépett oda a semmiből, láthatósági mellényben pénzt kérve a parkolásért. Nem mondom, hogy nem lehetett kint valahol egy tábla, ami részletezi a szabályokat, de nem igazán tűnt fel nekünk semmi ilyesmi korábban, viszont olyan erőszakosan nyomult, hogy végül némi alkudozást követően 5 dirhammal lett könnyebb a pénztárcám. Gyanítom, hogy inkább egyfajta helyi keresetkiegészítésként művelik ezt a nemes tevékenységet az erre kapható helyiek, mindenesetre az út megpróbáltatásai után hirtelen nem voltam elég határozott és agresszív, hogy leszarjam az aggresszív nyomulását.

Emiatt kicsit rossz szájízzel, de továbbra is dinamikusan elindultunk aznapi utolsó állomásunk, Ait Benhaddou felé. Ehhez vissza kellett menni vagy 20 km-t, amit részben más úton tettünk meg, egy folyócska mentén, így némi zöld is pettyezte a látványt. Úticélunk felé haladva szembekerültünk a látóhatár mindkét szélén túlnyúló Atlasszal, ami ekkor egy újfajta monumentalitásba burkolózott. A táj ismét kihalttá vált, de biztos a korábban látott filmes stúdiók hatására most épp Conan a barbáros hangulatba kerültem. De egy kicsit a zseb-geológus is előmászott belőlem, hiszen nem győztem álmélkodni a természet erején, ahogy a növényzet és talajréteg nélküli kőzeten tisztán látszott, hogyan gyűrődött fel az egykori Tethys tenger lerakódott üledékrétege legutóbb épp Európa és Afrika összeütközésekor. Jut eszembe, átkelve az Atlaszon, geológialilag is Afrikába érkeztünk, úgyhogy lehet indítani a kedvenc számunkat Totótól! A közelünkben a narancs és a vörös számtalan árnyalatában pompáztak a kőzetek, míg a háttérben tornyosuló hegység barnás-lilás pasztellekbe burkolózott, így csempészve egy kis izgalmat a tájba. Azért nem teljesen túlizgulva a dolgot , de kellően fáradtan jutottunk el végre az aznapi utolsó állomásra, amiről eleinte azt hittük, hogy az út fő attrakciója lesz.

Bár egyáltalán nem csalódtunk benne, és teljesen megérte érte ennyit utazni, de visszagondolva, az Atlasz nélkül, önmagában értelmezhetetlen a helyszín. Hiszen pont a háttérben a végtelenbe nyúló hegység az ami, megadja neki igazán a keretet. A település igazán “helyi”, mind a nevezetesség miatt, ami tényleg mesés, mind az azt övező állapotok eredményeként. Bár valószínűleg az ország egyik legismertebb építészeti emléke, a kszárt - azaz tradícionális elő-szaharai erődített falut - körülölelő új épületek igazán marrokkói módon sikerültek jellegtelenre. Vicces volt a hotel előtti parkolóban arra vigyázni a sivatag közepén, hogy ne süllyedjünk bokáig a sárba. Nyílván nem sportszerű a kevésbé szerencsés és/vagy épülőfélben lévő részét kiemelni egy településnek, de egy-egy részlet alapján akár az iraki sivatag mélyén is lehettünk volna.

A kszár viszont lenyűgöző, még akkor is, ha közelről azért itt-ott ez is omladozik, akár csak a szomszéd városban lévő társa, de összességében nagyságrendekkel jobb állapotban van, és szerencsére ennek a megőrzésén és konzerválásán is serénykednek a helyiek. Nem is csoda, hiszen 2009 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel az együttes. Az első erődítményt a Szaharán keresztülvezető, Marokkót Szudánnal összekötő karavánutak védelmére emelték a helyi berber klánok a 11. század körül. A mostani épület legrégebbi részei nem idősebbek 3-400 évnél, de a technika amivel épült régóta ismert és alkalmazott volt szerte a környéken, így valószínűleg a korábbi épületek is hasonlóak lehettek. A megmaradt épületek a dél-marokkói építészet egyik legcsodálatosabb emlékei közé tartoznak útikönyvem elmondása alapján. Berber szokás szerint a faluban nem volt minaret. Jelentősségét az adja igazán, hogy ilyen nagy méretben és csoportosan maradt meg egyszerre ennyi hasonló korú épület, amelyek tökéletes harmóniában állnak egymással és környezetükkel.

Ez az autentikus atmoszféra tette igazán híressé a helyet, amit gyanítok a legtöbb olvasó is látott már, még ha nem is ismerte fel. Ahogy azt már említettem az írás elején, több filmes produkció helyszínéül is szolgált a városka, itt játszódott többek között a Gladiátor című film afrikai rabszolgapiaca, de a közelmúltból például a Trónok Harcában Yunkai városának kölcsönözte a látványát. Mi talán az egyik legszerencsésebb napszakban indultunk felderítnei, amikor már kezdtek megnyúlni az árnyékok, és a nap egyre erősebb narancsba öltöztette a várhegyet. A bejáratnál több helyi suhanc is nagyon szívesen kínálta magát vezetőnek, de bíztunk benne, hogy mi is át tudunk kelni az inkább pataknyi vízhozamú folyocskán a megfelelő kövekre lépvén, és fel tudunk sétálni a zegzugos utcák tetejére. Az egész baráti belépő megfizetése után nem csalódtunk sem magunkban sem a látványban. Még az sem ront az atmoszférán, hogy minden fontosabb útvonal mentén népművészeti zsibvásárt rendeztek be a helyiek, de az az igazság, hogy a berber szőnyegek inkább emelnek a hely fényén, mint sem rontanak.

Mire felértünk a legmagasabb pontra már egészen hosszúra nyúltak az árnyékok, és égő narancsba öltözött a táj. Amit egészen bámulatosan lehetett belátni bármely irányba, megbizonyosodva arról, milyen nagyszerű érzékkel választottak helyszínt a korabeli berber stratégák. A rengeteg kóbor kutya miatt nem akartunk teljesen sötétben visszaindulni a szállásra, így pont akkor keltünk át a frissen felfedezett hídon, amikor visszanézve a várhegy alja már árnyékba borult, de a teteje mint a tűz lángolt a lemenő nap utolsó sugaraiban. Itt látszott igazán milyen harmóniában van ez az építészeti mód a tájjal, hiszen alig lehtett a sziklától megkülönböztetni az emberi kéz emelte részeket. Az Atlasz távoli vonulata közben komplementer lilába bújt a havas hegycsúcsok alatt, így bár a táj kopár maradt, de igazi szín orgiában borult ránk az éjszaka sötétje. A szálláson még felszaladtunk a (lapos) tetőre, hogy az utolsó pillanatig gyönyörködjünk ebben a csodában, és az Atlasz ezúttal sem hagyott cserben .

Galéria lemenő nappal és rengeteg képpel!

Másnap olyan hajnali kelést választottunk, amikor még a nap se jött fel. Ez nem az előző napi légköri jelenségek csodáinak hatására alakult így, hanem mert mielőbb szerettünk volna visszaérni Marrákesbe, hogy igazi őrültek módjára még vonatra szálhassunk Casablanca felé. Szerencsére a napfelkelte legalább olyan gyönyörű volt, mint a naplemente, és ha van valami ami miatt visszajönnék még ide akkor ezek sorozatos bámulása biztos rajta lenne a listán. Sajnos telefonos kamerával nem lehet megörökíteni a legkorábbi pillanatokat, ahogy először vörösbe borul az ég, de a későbbi pillanatok is önmagukért beszélnek. Az előző esti színkavalkád nem hagyott alább, hanem épp ellenkezőleg, egyre szebb harmóniákba rendeződött. Így bár fáradtan, és a hajnali fagytól kicsit dideregve, de annál jobban ámuldozva hajtottunk vissazfelé. Persze a korai kelés és a hosszú út sem akadályozott meg abban, hogy minden második percben megálljunk és a kocsiból kipattanva fotózgassak. Ha előző nap valahol Conanosan éreztem magam, akkor aznap hatványozottan. Az ismét a lila legszebb árnyalataiba öltöző Atlasz előtt mintha láttam is volna a fiatal Schwarzeneggert elszaladni állatbőrbe burkolózva - de lehet csak sivatagi délibáb volt.

Galéria még több lemenő nappal és még mindig rengeteg képpel!

A visszaút ennek szellemében újabb és újabb megállásokkal lett tarkítva, és ismét úgy csodálkoztam rá a szédítő léptékekre, a flóra dinamikus változására és a varázslatos színekre, mint egy kisfiú, aki először lát bármit a világból. Szerencsére visszafelé sem estünk áldozatul a helyi vezetési morálnak, így ilyen értelemben eseménytelenül telt az út, egészen Marrákesig, ahol egy zebránál szabálytalanul kezdett el átkelni egy egész kisiskolás csoport, és a padlófékezés esélyeit rontotta a mögöttünk dudálva megállni nem akaró helyi chauffeuse.

Szerencsére nem lett nagyobb baj, de aznapra elég volt már a “lassítva látni életünk filmjét” élményekből, így alig vártuk, hogy leadhassuk a kocsit. Ehhez persze gps koordinátákat kaptunk, hogy ne tévesszük el a címet, amivel nem is volt baj, csak a koordinátákkal. De végül megtaláltuk egymást, és egy kis szerencsétlenkedés után a hitelkártya blokkolást illetően legalább szereztünk egy ingyen fuvart a vasútállomásra. Ahol volt szerencénk elérni egy - még nem TGV - gyorsvonatot a fehér városba, amivel kimaxoltuk az egy napra eső környezetváltozás lehetséges helyi mértékét.

Ha tetszett az írás, kövess Facebookon és Instán!