Dél-Koreába éreztünk, ami a világ egyik legizgalmasabb félszigete a maga bizarr módján. Persze ifjabb Kim sztahanovistákat megszégyenítő elánnal dolgozik azon, hogy legalább másfél hetente vele foglalkozzon a komplett világsajtó, akárcsak most a vietnami kiruccanás idején. De ezúttal még a nukleáris leszerelésnél is izgalmasabb dolog következik: úti beszámolónk a félszigeten töltött varázslatos napjainkról.
Persze még a fukuokai reptéren is voltak izgalmak, hiszen egyrészt végre vettünk sárgadinnyés Kit Katet, megfejtettük, hogy a mutatóujj-mazochizmus népsport lehet japánban, de leginkább meglepetést szereztünk a reptéri dolgozóknak, akik ezúttal konstatálták kishazánk létezését. Útleveleink alapos vizsgálata után megtudták, hogy Hungari bizony Európában van, és létezik! Ott segtíünk, ahol tudunk!
Ha már reptér, japánba süppedős szőnyegen léptünk be, szinte vissza az anyaméhbe, de Korea rögtön más arcát mutatta. Nem voltam még olyan országban, ami de jure háborúban áll a szomszédjával, mindenesetre csak otthonról tűnik kicsit töketlen, de dolgos ázsiai népnek a koreai. Ezzel szemben a valóság az, hogy a “Ki a fasza gyerek?” kontinens bajnokságon valószínűleg igen előkelő helyet foglalnak el, bár Vietnamban még nem voltunk (impresszív, hogy van egy ország ami pár évtizeden belül az amerikai ÉS a kínai hadsereget is megfutamodásra tudta késztetni).
Katonai jelenlétben ezzel szemben Korea félszigete sem szerénykedhet, de pár évtized junta után feltalálták a japánságot, amit némi tökösséggel, és az egy főre jutó magasabb lakható négyzetkilométer számmal felszorozva immár világosan látjuk, hogy jobban is csinálnak, mint a japánok.
A Kistigris egyik gazdasági motorja
Ázsiában eddig két “határ-belépési iskolával” szembesültünk: a Kínai vicsorgós-pecsételős, és a Japán Vip-váró szőnyegessel. Busan repterén sem lehetett a szőnyeg puhaságára panaszkodni, de Kína fizikai közelsége azért nyomot hagyott a yard ábrázatán is. Kicsit emiatt is megilletődve vergődtünk át az ellenőrzésen, közben gyorsan fotózva egy AWACS felderítő gépet a kifutón, nehogy elfelejtsük, hogy mi a nagy büdös hadi helyzet.
AWACS a háttérben - kommentben várjuk a pontos típus megfejtését!
A puszani reptér szemben budapesti kuzinjával rendelkezik valódi kötöttpályás kapcsolattal, de valami igazi külvárosi melós járat lehet, mert mire odaér a légikikötőhöz, már tele van a műszak végén hazatartó Kimekkel. A Kim név amúgy nagyjából olyan gyakorisággal fordul elő az országban mint nálunk a korrupció, és hirtelen nem is tudom eldönteni vajon melyiknek lehet nagyobb hagyománya, mindenesetre utóbbiról mi még nem neveztek el rothasztott csípős káposztát, de biztos vagyok benne, hogy egyes jól fogyó csepeli napilapokban megjelenhet még egy ilyen helyi ihletésű recept is (breaking! nem).
Fotó: Tomi
Busan/Puszan amúgy nagyjából Budapest méretű település, ami azzal a rendkívüli tulajdonsággal bír, hogy a Koreai Háborúban ez az egyetlen olyan nagyváros, amit _soha_ nem tudtak elfoglalni az északi koalíciós erők. A félsziget minden más része viszont igen lelkesen cserélt szinte teljesen gazdát nettó háromnegyed évente, hogy majdnem 4 év és közel 3,5 millió halálos áldozat után meghúzzák a demarkációs vonalat nagyjából ott, ahol eredetileg is volt.
Forrás: wikipedia.hu
Számunkra viszont az volt a nagy újdonság, hogy már nem rendelkeztünk a Pocket Wifi áldásos hatásával, és Korea Google mapshez fűződő viszonya a háborús helyzet miatt kevésbé barátságos mint akár Moldováé. Előbbire mérsékelten jó megoldás a minden kioszkban kapható, a nagyvárosokban szinte minden közterületet lefedő valamelyik public wifi hálozat napi/hetijegye, utóbbira meg vannak helyi alkalmazások, részletes térképekkel, amik egészen addig tűnnek jó ötletnek, amíg a helyszínen próbálkozva rá nem döbben az ember, hogy csak az egyébként rendkívül logikusan felépülő, de számunkra még a japánnál is ismeretlenebb Hangul nyelven lehet megadni a címeket.
Így utunk során először szembesültünk azzal a helyzettel, hogy nem igazán tudtuk, tulajdonképpen hol a picsában is vagyunk. A megfelelő metrómegállóból még sikerül kijönni, és mivel eddig még életemben nem tévedtem el (pedig egy családi kiránduláson egy 93-as Ausztria Atlasz 2003-as alkalmazása már egészen közel vitt hozzá), roppant magabiztosan állítottam, hogy az egymást csillagalakban metsző 5 sugárút közül melyiken kell elindulni a zegzugos utcákhoz, amik a festői J-Motelt rejtik. Nyílván ez az első, szarszagú kereszteződésnél borult, és másodpercek alatt jöttünk rá, hogy igazából lövésünk sincs, hol jöttünk fel a föld alól. Merthogy még Busanban is olyan komplex aluljáró rendszerek vannak, amihez képest a Nyugati tér smafu. Azt még akkor viszont nem tudtuk, hogy a címekben megadott mindenféle számok a metrómegálló után azt a feljárót jelzik, amit mi keresünk, de néhány helyi iskoláslány japánokat megszégyenítő angoltudása segített a rejtély megoldásában.
Persze ez még csak a metró feljáró volt, és itt mág várt ránk a zeg-zugos utcaszerkezet, ami nem is igazán tűnt utcaszerkezetnek, inkább alakulhatott ki úgy, hogy mindenki spontán elkezdett építkezni és ahol többet sétáltak ezek között, az lett az utca. Persze a címrendszer esetén ne várjunk semmi európai szintű, európai szemmel átlátható rendszerre. Bár gyönyörű naplemente karcolta a 65 m-nél is magasabb házak üveg falát, mi egyre reménytelenebbül keringtünk a meglepően egységes fekália szagban (de tényleg, mi van itt csatorna rendszerrel???), amíg már kezdtük magunkat felkészíteni arra, hogy az utcán alszunk, amikor teljesen véletlenül sikerült egy sikátorból nyíló kis félig takart udvarkában megtekinteni a várva várt J-MOTEL feliratot. Itt jegyzem meg, hogy a helyi keresztény közösség nem csak népes, de szereti sátánian félelmetes vörös neon keresztekkel ellátni a templomait.
Downtown Church
Korábban már nem számítottunk sok jóra, miután foglalás után közölte az Airbnb tulaj, hogy a fancy fehőkarcolóban, a kb 34. emeleten kivett kis szobánk igazából amúgy kétszer annyi won lenne, ezért aztán a kurvaanyád sűrű emlegetése után újrafoglalt, immár bookingos, szép nevű intézményre esett választásunk. Ami egyébként kevésbé hotelnek, mint a szomszéd országban már megismert, “néhány órás tevékenységre” bérelhető, mérsékelten jó hírű műintézmények tűnt. És nem is biztos, hogy alaptalanul, mindenestre nem kellett többé romantikusan nosztalgiáznunk Morita mama több generációs mocska után.
Videó nézés esztétikus berendezésű szobában, maszkban
Persze a kétágyas szoba fizikai paraméterei ismét előcsalták lakberendezői és oragami képességeinket, de Ogli-G “Ez a Város” c. eposza után el is indultunk felfedezni a környéket. Ami tényleg Love hotel paradicsom lehetett, mellesleg az egy főre jutó neon feliratok számát tekintve is nagyjából vezető helyet foglalhat el az országos ranglistán. Élő halak, élő nők, és egy bezáró tengeri (?) piac, nagyon ázsiai dízsletei között barangoltunk. A streetfood vonatról itt sincs leszállás, mindenhol minden van, és nem beszélve a japán boltokat megszégyenítő éjjel-nappalik árukínálatáról!
Egyébként egyik első “fogásunk” egy onigiri volt, ami önmagában mindent elmond Koreáról: Japánban megszoktuk már ezt a műfajt, nem túl intenzív izű, de roppant harmónikus étel, ami még nagyipari méretben is ezt az élményt nyújtja. Alga, rizs, töltelék, semmi bonyolult. Itt ezzel szemben fogták egykori gyarmatosítóik, jelenlegi sóvárgott nagytesóik nemzeti ételét, amit gyakorlatilag úgy értelmeztek újra, hogy egy tál magyar rizses húst becsomagoltak erőspistába és algalapba. A finomság, a harmónia, az egyensúlyok mind hiányoztak. Ellenben így is működik. És ez igaz az egész országra: ez a generáció már nem dolgozik napi 12–15 órát, heti 7 nap büszkén, hogy behozza a lemaradást a szigetországhoz képest, merthogy gazdaságilag és főleg technológiailag eléggé úgy tűnik: behozta. A pár ezer évnyi kultúrális finomhangolást persze nem lehet két generáció alatt megugorni, és erre ékes példa az onigiri. De gyártanak mindent (is), és bizony magas szinten, mellesleg még van hely az országban, és úgy tűnik a népszaporulatot sem kell pelenkázó robotokkal feldobni.
Galéria - Neonfénytől kaptuk a vitaminokat
Mivel erre az estére már nem sok erőnk maradt, főleg miután egy Love Hotelből távozó vendég majdnem elütött minket, nyugodni tértünk, de másnap eljutottunk az egyik legfontosabb helyre: a tengerpartra. Amiről már sokat sóvárogtunk, és még fogunk is, mindenesetre végre az idő is kedves volt hozzánk: pólóban is _nagyon komfortosan meleg_ volt. Ami pedig minden tengerparttal rendelkező normális országban azt eredményezi, hogy a nép leugrik egyet korzózni. Persze Japánban, ahol valószínűleg külön iskola alakult ki a tengerpartok elrejtésére ezt nem tudtuk megtapasztalni. Itt viszont a Bulinegyedből is jól ismert “nagyafaszom” járással operáló, kipattintott koreánusok sétáltatták a csajaikat.
Galéria - Szelfiháború #1
Előbbiek meglepően magasak voltak, utóbbiak minden várakozáshoz képest meglepően sokat szelfiztek, mindenesetre az összkép alapján nem volt nehéz elhinni a 2050–2100 között megforduló népesedési tendenciákat Japán és Korea között. (Edit: megpróbáltam megkeresni ezt a cikket újból, amit még az úton olvastam, de helyette olyat találtam, hogy 2750-ra kihalnak a dél-koreaiak! Mindenesetre Busanban nem úgy tűnt, mintha népesedési problémáik lennének. Egy másik cikk szerint Japán népessége csökken 88 millióra 2100-ra ha csak be nem vezetik a CSOK-ot, és bár mi sem fogunk túl jól állni, azért nem lennénk a románok de még kevésbé az ukránok helyében).
Mi viszont élveztük végre egy kicsit a meleget, a fura helyi zenét kisrádión hallgató nyuggereket, és a TENGERT. Mármint így oldalról, lábbedugósan, mert kb 15 fokos volt, de hát csak ott volt. Persze nagyjából bármennyi időt el lehetne tölteni így chillezve, de azért csak megéheztünk, így elindultunk ebédet vadászni. Az ország egyébként mindenhol épül, de valami elképesztő mértékben, mintha Rogán Antalék megtalálták volna a végtelen EU-s forrást, de nem csak közvilágításra, hanem mindenre. Így sikerült megtekintenünk egy olyan építkezést, ahol elvileg Korea legmagasabb(?) lakóháza készül, egy teljes sugárút kiépítését a tengerpartra, és nem mellesleg végtelen mennyiségű _egyéb_ lakóprojekt kivitelezését. Ez egyébként olyan, mintha Debrecenben és Budapesten is felhőkarcolókat építenének töméntelen mennyiségben. A következő állomáson fel is jutottam a jelenlegi legmagasabb tetjére, de már tervben van Szöulban is az új rekorder, és a következő puszani is ráverne pár emeletet a Lotte Towerre. Érdemes nézegetni a Wikipedia listáját.
Hobbi építészkedésünket egy tál szörnyen csípős, tengeri kontentet is erősen tartalmazó levesbe öltük egy olyan helyen, ahol senki nem beszélt angolul, de rajtunk kívül csak egy amerikai srác vendégeskedett. Az egy főre jutó fehér emberek száma így valószínűleg az ameriaki bázisokat leszámítva exponenciálisan ugrott meg a környéken. Ami viszont egyre jobban szembetűnt, az a helyi autóipar Európába soha el nem jutó palettája, és ami közös ezekben: minden kocsi úgy lett összelegózva, hogy az Audi, a BMW és a Mercedes valamelyik stílusjegyét kombinálták a másik két gyártó egyéb megoldásaival. Így szinte csak olyan kocsik ütöttek el minket majdnem, amik első — és sokszor második — blikkre sem különböztethetőek meg a német prémium márkák kínálatától. Persze gyanús volt, hogy ami hátul még nagyban 5-ös BMW, az előlről már lazán C-klasse, de nagyjából Szöulig kellett várni, mire kialakult bennünk az a természetes képesség, hogy felfedezzük a 10 apró különbséget. Addig is 10 példa, nem csak Korából!
Utána kis metrózás következett, hogy a másik belvárost is felfedezzük, mellesleg vegyünk vonatjegyet Szöulba. Puszan egyébként nem csak a tenger partján, de mindenféle hegyek-dombok között fekszik, így nincs olyan igazán összefüggő városszövete, mint amit itthon megszoktunk. Ennek sok előnye is van, de rengeteget lehet össze-vissza utazgatni úgy, hogy nem is tudjuk igazán, hogy voltunk-e már a városban? Viszont a már említett metró-aluljáró labirintusok gyakorlatilag a vonallal párhuzamosan tartanak állomástól-állomásig. És tele vannak üzletekkel, amik pl ilyen 18+ -os csodákat árulnak a vifon levesek mellett:
A jegyvásárlásra is érdemes felkészülnie az egyszeri utazónak, mert az előre kinézett KTX járatunkra még első osztályra sem volt hely, és a következő vonatra sem, így egy kicsit borult az útiterv. Szerencsére azért viszonylag sűrű a menetrend Szöul és Debrecen, izé Busan között, cserébe azért nem is olyan olcsó. A KTX egyébként roppant gyors, még ha nem is annyira mint a Shinkansen. De eredetileg a TGV licensz alapján kezdték gyártani, persze ma már a sokadik generációs kocsik is járnak, amik szinte teljesen saját fejlesztésűek. Hiába, ebben az országban technológiailag ez a trend minden szinten.
Miután volt már jegyünk, gondoltuk megmásszuk a környező dombokat, mert kevés dolgot láttunk a Google mapsben korábban, de egy-két fotó alapján, ez mindenképpen érdemesnek tánt a megtekintésre. Nem is kapkodtunk hiába a levegőért a csúcstámadás után, egész kellemes látvány tárult a szemünk elé a magasból. Leszámítva, hogy általában azért egy fa, egy fél pagoda, vagy egy blokkház belógott a panorámába.
Galéria - Dombtető kadétokkal
Lefelé mozgólépcsőn pihenhettük ki a mászás fáradalmait, hogy újult lendülettel vessük bele magunkat a fogyasztói kultúra csodájába. Meg az egészen bizarr produktumaiba, mint a képeken létható kirakattal rendelkező üzlet. Pont itt éreztük azt, hogy annyira megéheztünk, hogy a közeli tengerparti halpiac, a Tsukiji kistestvére roppant vonzó úticéllá változzon, és el is merültünk a kínálat tengerében (#képzavar): Végtelen mennyiségű akvárium, amiben még vidáman mászkál fel alá a menü, amit természetesen minden árusnál elkészítenek az utcafront mögötti étteremben. Visszagondolva, reméljük a kutyaárus hely még állatbarát és nem catering profillal jött létre.
Galéria - Jagalcsi halpiac
Mivel roppant tökösek és a tengeri dolgokat kedvelők vagyunk, ezért a sok teljesen ugyanolyan hely közül beültünk abba, ahol a leghangosabban fogyasztottak a helyiek. Itt kikértük a kagyló menüt, ami a koreai bbq legsötétebb rejtelmeibe vezetett be minket. A kis tengerfenéki kapirgálókat még élve dobták rá az asztal közepén égő lángra, majd amikor pincérünk már elég jónak ítélte meg a készültség fokát, a forróságtól rúg-kapáló csápgézákat egy sima technika szakkörös ollóval fogyasztható méretű darabokra vágta. Sok mindenen túl voltunk már, de itt azért kellett némi lélekjelenlét, hogy elkezdjük fogyasztani. Szerencsére hamar megtaláltuk a tökeinket, és belevágtunk, az elsőre kicsit fura állagú, de amúgy roppant finom menü eltüntetésébe.
Persze ez még csak a bevezető szint, mint azt a melletünk ülő nálunk is tökösebb srácok bebizonyították: egy nagy tál paradicsomos tésztának tűnő ételt vittek nekik, amik mint kiderült, firssen megnyúzott mini angolnák(?) voltak, szintén még elég mozgékony állapotban. A nemzeti filmarchívum legbecsebb darabjának ikonokus jelenete itt új értelmet nyert. Persze a srácok tökössége a megfektetni kívánt két női Kim jelenlétével is magyarázható, mi mindenesetre kértünk még egy önbizalom növelő sört.
Galéria - éjszakai életképek
Azt gondolnánk itt már elég eleget láttunk mára, de még előttünk állt az elmerülés a kelet-ázsiai kiskeredelem/utcaipiac/utcaiétkezés szentháromságában, ami mint kiderült egy egész negyednyi területet jelentett rögtön a Halpiac mellett. Gyakorlatilag mindenhol üzletek, hömpölygő tömeg, és a tömeg közé az utcára települt mindenféle árusok, helyenként kis sámlikon pedig a szó legszorosabb értelmében Streetfood helyek.
Galéria - éjszakai életképek
Sajnos nem voltunk elég határozottak, hogy nagyjából 3000 forintnyi wonért megvegyük a Supreme teljes jövő évi kollekcióját, de egy frissen vajban sütött húsos-batyu, meg pár sör így is kellemessé tette a végtelennek tűnő bolyongást. El is telt még 1–2 óra, mire már a pornó üzletek utcai kitelepülései minden sajátos helyi megoldás ellenére sem kötöttek már le, és visszatértünk a neonkereszt árnyékába. Másnap várt ránk életünk első KTX utazása az egyik legérdekesebb városba utunk során
Olvass el egy korábbi írást is!
Japánból ajánlom:
Szerelmeslevél egy Szigethez - Jakusima
Hajrá Ponytok! - Hirosima, a leglazább japán város
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
