Kóbe Oszaka Szentendréje, csak jobban főznek, ha röviden akarjuk bemutatni a helyzetet. Ennek köszönhetően nagyjából 20 perc alatt értünk oda vonattal Oszakából, és ha midnen igaz a híres Santory whisky gyára mellett suhantunk el, bár a nagy sebesség miatt nem merünk rá megesküdni. Végre kifogástalan napsütés és — figyelem! — meleg volt, amire már az expedíció egyébként esőt és hűs időt kedvelő tagja is vágyott egy ideje. Sakurának persze alig akadt nyoma, de ez sem tántorított el attól, hogy kicsit üljünk a parton kiélvezve a napsütést. A part lezárása persze itt is adott volt, de legalább láttunk ismét kawaii-kerítést, és a megoldást a magas japán foglalkoztatási rátára: három egyenruhás-fénykardos jedi hűtötte le a helyi buzgálkodási kedélyeket, ha valaki óvatlanul mégis a víz közelébe szeretett volna jutni. Egyébként stillszerűen Mcreggelivel indítottuk a marhahús fővárosába vezető utunkat!
A hotelünk az út egyik fénypontja - lett volna, ha a japán mértékegységek nem csak a metrikus rendszerben, hanem szemantikailag is azonosulnának a judeo-keresztény kultúrkörével. Sajnos a kétszemélyes ágy az egy személy számára volt éppenhogy elég, így az estére szükséges volt, hogy ismét bevessük egyre magasabb szintre fejlődő origami tudásunk, ugyanis hiába tettük a padlóra a szivacsot egyikünknek, az egész szoba nem volt akkora, hogy ez hézagmentesen létrejöhessen.
Kobe abstract
A város egyébként nem túl nagy, és nem is igazán volt időnk szétnézni benne, de hát elsősorban enni érkeztünk ide, hiszen mégiscsak ránkfért már egy kis pihenés ebben a nagy utazásban. Na meg úgyis mindenkit csak a Kóbe Marha érdekel. Az előre kinézett étterem nem volt nyitva aznap (eddig azt gondoltuk ez a random zárvatartás csak Magyarországon alakul így a helyi diaszpórában), úgyhogy kereshettünk egy másikat, azt is figyelembe véve, hogy foglalás nélkül azért nem feltétlenül jutunk majd asztaloz. Na meg szerettünk volna büdzsén belül maradni, ami itt még akkor is nehéz dolog, ha egyébként elég liberálisan kezeltük is a számokat. De szerencsére ezúttal sem hagyott cserben a Gaijin-ösztön!
Nem is teljesen Kóbéban, de nagyjából két (4) megállóra a várostól találtunk egy olyan helyet, a Hanasatót ami nem csak ár-érték arányban szenzációs, hanem az értékelések alapján élménynek sem utolsó. Bár foglalnunk nem sikerült, pedig bevetettük a hotel személyzetét is. Mivel éhesek is voltunk, és egy ilyen vacsorára így jó érkezni, már fél órával nyitás előtt ott sertepertéltünk a környéken. Így pedig mi lettünk az első vendégek.
Semmi különös csak egy kis japán zsúfoltság és egy átlagos 30 emeletes lakóház
Egy tradícionális japán boxba ültünk, és kikértük a Traveler menüt. Ez kilenc mennyei fogást tartalmazott, ami tökéletesen volt megkompnálva, ízre, ívre, hőmérsékletre és minden egyébre való tekintettel. A továbbiakben pedig magunkra öltjük az étterem-kritikus álcáját és mérhetetlen gasztronómiai tudásunkról és kifinomult ízlésünkről tanúságot téve bemutatjuk a vacsorát, részletesen. Néha sajnos elfelejtettem fotózni, így már csak az összepiszkált fogásokat sikerült megörökíteni, de az dobja rám az első követ, aki nem csábulna el egy ilyen vacsora esetében.
Előételnek hideg falatkák voltak mint az a mellékelt ábrán is látható, garnéla, valami halféle és egy krumpli ($$$)alapú helyi saláta. Egyszerű, de finom és étvágygerjesztő apróságok voltak, gyorsan el is fogytak.
Következett a felvezetés második fejezete, csupa nyers dologgal: Halak, köztük vörös tonhal és egy garnéla. Utóbbi volt az egyetlen az egész vacsoránál, amihez szükségem volt némi bátorságra, de tulajdonképpen csak a mentális gátakat kellett legyőzni: teljesen rendben volt nyersen is, ugyanolyan szépen ágyazott meg a folytatásnak mint a fogás többi része.
Harmadiknak érkezett egy rák, a teljes páncéljában, de hidegen. Ízre és hőmérsékletre is olyan volt, mintha gdanski ecetes heringek között töltötte volna az ifjúságát, de leszámítva a tényt, hogy jelentős kihívás volt kifejteni a páncéljából, erre sem lehet egy rossz szavunk sem.
A negyedik — egyébként szezonális — fogás ismét sok elemet tartalmazott, és sajnos nem is vagyunk biztosak mindegyikben, de szerepelt benne apró tintahal és valamilyen vízi csiga. Utóbbi talán sokak számára igen visszataszító, de el kell mondanom, hogy íz tekintetében semmi ok az aggodalomra, és örömmel fogyasztanék mégegyszer belőle . Ennél a fogásnál már elkezdődött a felvezetés a vacsora fénypontjára, hiszen véget ért a hideg sor.
Következett is egy frissen kisült hal, valószínűleg egy kis bambusszal és egyéb helyi zöldségekkel. Pont annyira volt izgalmas, hogy már nagyon várjuk a következő fogást, de azért telítődjünk is közben.
Aztán elérkezett a mennyország, 100 grammnyi hasábokra szeletelt wagyu marha formájában. Itt fontos leszögezni, hogy mi nem konkrétan a kóbei módra elkészített Kóbe, hanem Hida Marhát ettük. Ez egy fokkal olcsóbb mint a kóbei, de ugyanúgy szigorú eredetvédelem alatt áll, és alig valamivel kevésbé márványos a húsa.
A fogáshoz kaptunk egy kis mécsessel működtetett grillsütőt, és magunknak készítettük el a csíkokakt a mellékelt zöldségekkel. Itt kicsit el is viccelődtünk rajta, h tulajdonképpen miért is fizetnénk, ha az ételek fele nyers, a másikat pedig mi csináljuk. De maga az élmény tényleg a legjobb, amiben valaha részünk volt. Nehéz leírni azt, hogy hogyan lehet ennyire nagyszerű egy hús, hogy lehet ennyire puha, márványos, finom és még egy seregnyi olyan dolog, amire szegényes nyelvi eszköztáram nem alkalmas, hogy megfogalmazzam, de ha el lehetne venni, azonnal megkérném a kezét. Ilyen kis méretben nem lehet rosszul megsütni, és ennyi hasábbal már lehet kísérletezni, hogy melyik fokozat hogyan áll a húsnak — jelentem mindegyik jól. Bár japánban fogyasztják a marhát sushiként is, mi itt most a legnagyobb örömmel pörköltünk alá. A luxusérzést pedig csak fokozta, hogy egy karika krumplit is mellékeltek a menühöz!
Olyan lassan és alaposan fogyasztottuk a marhát, hogy kellett még egy mécsest kérnünk, mert nem sikerült a végére jutni mielőtt leégtek volna. A lótuszgyökér, hagyma, fokhagyma és krumpli pedig tökéletes kísérők voltak, bár magunk közt szólva, ezekről néha megfeledkeztünk, és csak a húsra koncentráltunk az elkészítésben is.
Innen már lefelé vezet az út, és a következő fogásoknak csak az a feladata, hogy egyrészt maradéktalanul csillapítsák az éhséget, illetve nem konkurálva a marhával, de elvarrják az est kulináris bársonyszövetét.
Erről bizony majdnem lemaradtam
Ennek fényében érkezett egy kis tempurált hal és brokkoli, utána zöldteás soba tészta és a legvégére 3 féle házi fagyi. Itt már annyira az élvezeteknek adtuk át magunkat, hogy néhány fogást már csak akkor fotóztunk le, miután komoly pusztítást végeztünk bennük.
Ha csak megkapjuk a 9 fogást, megesszük, fizetünk és távozunk, akkor is valószínűleg ódákat zengenénk az étteremről, de emellé még sikerült fokozni az élményt! Kezdetnek azzal, hogy a tulajdonos-séf küldetett nekünk két pohár kifejezetten helyi szakét, kóstoljuk csak meg. (Lábjegyzet: az elmondásuk szerint úgy kell inni a szakét, hogy egymásnak töltünk, és a bőséget jelképezve egy kicsi mindig túlcsordul - ezért a doboz, amiben a pohát érkezett). Ezt persze örömmel elfogadtuk. Későbbpedig személyesen nézett be, hogy, minden rendben van-e az étellel és próbált kicsit csevegni, bár ezt nagyban nehezítette, hogy ő az angollal állt hadilábon, mi viszont sem japánul sem oroszulukránul (van Odesszában is egy étterme — megyünk is!) nem tudunk jobban mint ő az előbbi nyelven. Ez persze nem akadályozta meg, hogy a fizetés körül még visszatérjen ismét, és egy-egy zacskó helyi édességgel és snackkel lásson el.
Jól jött a vonaton
Szerettem volna cserébe neki adni a kokárdámat, amit a táskámon hordtam indulásunk óta (hiszen Márczius idusán szállt fel velünk a gép Budapestről), de épp a Kobéba költözéskor esett le már sokdajára úgy, hogy inkább zsebrevágtam. Legalábbis így emlékeztem rá, mert egy kínos öt perces táska ki- és bepakolás után sem találtam sajnos. Ezt orvosolandó elkértük a postai címüket, hogy otthonról küldjünk majd másikat, de az út végére ez a cetli is elkallódott. Sebaj, itt a kiváló indíték, hogy visszatérjen az ember!
Kicsit megakasztotta a vidám távozást, hogy nagyjából annyi kártyával próbáltunk fizetni, amennyivel már Nevadában is kaszinót lehetne nyitni, de egyik gaijin-plasztikot sem vette be a helyi terminál. Végül a jó öreg készpénz megoldotta a problémát, és újdonsült barátunk addig nem engedett el, amíg egy közös fotóval nem örökítettük meg az estét.
Olvass el egy korábbi írást is!
Japánból ajánlom:
A Szárnyasfejvadász esete Hello Kittyvel
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
